Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890-1941) a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja volt. A legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.
Ha csapdájába is ejtette olykor az elkeseredés, mindig az életet hirdette. Missziójának tartotta a Trianon utáni Erdélyben csillagokkal benépesíteni az életéjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma. A transzilvanizmus lírai képviselője volt. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. Sorsvállaló volt, nem menekült el (mint oly’ sokan) a kisebbségi lét elől. Amikor elhunyt, Kolozsvár városa, mint a magyar nemzet halottját temette el. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
Reményik Sándor: Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egyszelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azon felül.(1939)
Új hozzászólás