Szűk Balázs versei

1960-ban született Egerben, ahol iskoláit is végezte. Debrecenben szerzett magyar-történelem szakos egyetemi diplomát 1985-ben. 1985-től 2001-ig általános és középiskolai tanár. 2001 és 2005 között az egri főiskola közművelődési tanszékének adjunktusa video-és tv- szakirányon. Filmklubvezető, fesztiválok szervezője. 2005-től 2009-ig a debreceni Kölcsey-főiskola óraadó tanára. 2005-től a Debreceni Egyetem néprajz tanszékének PhD-hallgatója majd doktorandusza. Jelenleg középiskolai tanár, médiaszakember, filmklub-vezető, a diszpolgar.hu munkatársa. Tanulmányai, versei, prózai írásai hazai és romániai folyóiratokban, lapokban, antológiákban jelentek meg (Koratavaszban, Átutazóban, Vallomás: hajnali utakon, Aranyág meséi, Balladák, Szemezgető, A XXI. század költői, Katonadolog II-IV.). Két könyve jelent meg: Képben vagyunk? Eger, 2004;’56:10:23. Debrecen, 2006.

A tó, melyen majd lépdelsz…

„Örök hajlék, be jó tebenned,

Örök szökőkutad csobog.

Lemossuk ott a földi szennyet,

Mi álmodók, mi alkotók.”

 (Juhász Gyula: Turris Eburnea)

 

…a halálon túl találkozunk,

s várlak majd a fényküllőzte,

árnyéktalan, kristályfák aljában,

testetlen-fehér vágyakozásban…

…húsz év után, ott fenn

a kezedbe adom régóta Érted őrzött

fagyott könnyeim ezreit: életem

tiszta hozadékát, mint alkimista a

végső párlatot, esszenciát az

egymás nélküli történésekből,

az átölelt párnák izzadtságcseppjeiből,

a fogösszeszorított elviselés és a

„nem lehet” jóságából…

 …hogyha belépsz hozzám a

hosszú sötét folyosóról,

ott fenn, egy tóhoz viszlek, s leveszem

Rólad izzón forgó nőiességed nappali köntösét,

mi itt a földön delejes áramban rántott feléd,

mindig messzebb Tőled, de ott

már értelme sincs a pólusok közötti létezésnek…

…jaj, de még tudom ott is, hogy nekem Te voltál

a férfikor zenitjén a sosem lesz örökös Mátrix…

…miután leázott rólunk életünk, e díszes

földi festék, majd játszódunk gyermekként,

mert nem feszül közénk a sors, mint

hegysúlyú Istenkard, amelyet se

Te, se én nem tudtunk kihúzni

a vicsorgó kőhüvelyből, lent a

minket bezáró néma földön.

 

A huszonhetedik év után

 

Minden meg nem ivott korty alján,

Minden ébredés után a tükörben,

a hátad mögött,

Minden ragadozó nézésben,

Minden hiányzó lépcsőfokban,

Minden éhes felhőgöncben,

Minden eső utáni tócsa-remegésben,

Minden rád száradt ruhában,

Minden beteg köhögésben,

Minden unalmas cigarettaslukkban,

Minden kacér játékban,

Csábító, nyújtózkodó perzselésben,

Minden cikázó fényben a város felett,

Minden hajnali kukarakodásban,

Minden véletlen-idegen érintésben,

Minden szótlan könnyedben,

Minden kibeszélt álmodban,

Minden ki nem kapcsolt képernyőben,

Minden téves kapcsolásban,

Minden félrecímzett borítékban,

Minden fuldokló nyelésben,

Minden korom szállta prémes hóban,

Minden lángoló nádasban,

Miden vadlúd rőt rikoltásában,

Minden kerékcsikorgásban a hajnali vonaton,

Minden aluljáró obszcén feliratában,

Minden akarattal megvágott csuklóban,

Minden bedeszkázott, lapuló kapualjban,

benned voltam én…

s ott leszek a kifakult fű helyén:

minden mosolyod szegletén.

 

BOCSÁNATKÉRÉS

 

Mit sem tudtunk arról, hogy apáink

egyszer glóriás arccal

a lukas zászlók alá álltak,

s Nostradamus módján látták

a mi jövőnket egy pillanatra,

s aztán borult az ég,

s ők bíróságra jártak,

mikor anyánk vajúdott,

s nemtelen rácsok rajzolódtak egünkre,

mikor egyszer is ki merték

nyitni emlékező szájukat.

Hajnalonta a város kukáit rakodták, amely

lustán a szolnoki Isten ege

alatt meggyalázta őket,

éjjelente találmányokat újítottak,

s a logarlécen akkor Isten angyalai

táncoltak, csak nekik,

s mikor idejekorán temettük őket

olcsó hamvaikban,csak a

„gyalogjárókra” emlékeztünk, kik

a halállal szemben, mint tankok ellen,

egyedül mentek, hisz az utolsó

éveikben a mámor csalta őket lépre,

azt ígérve, hogy itt már egy

új rend készít nekik új gyémántdiplomát,

s ők a szenvedések doktoraiként,

végre emberként pihenhetnek.

Káprázat volt ez is, mint

annyi minden ezer éve itt,

csak az nem volt káprázat,

hogy viseltes lábaikhoz sem borultunk

a kijelentett jövő akkordjainál, s

azóta sem, csak gondolatban néha,

mikor bátrabbnak tűntek,

mint mi voltunk valaha is, s így

a szégyen nemcsak a miénk,de a

szabadság nevével meg nem szentelt

unokáké is…

Édesapáink, még most az egyszer,

Tőletek életet kérünk,

s bocsássátok meg minden vétkünk!

(2003)

 

LILLA HALOTTI LEVELE VITÉZHEZ

 

Felejts el egészen, Mihály,

Hisz én még itt se tudlak

Felejteni szótlan

E setét verembe,

Immár nyomodba érve.

Ki előtt tölt szívvel térdepeltem,

Hozzád vitt most, hogy eléd hintsen.

Csendes árnyékban hál az éj s halál,

Tán ma már hívó karod sírba vár.

„Ég-föld között függök utoljára”,

Várom jöttöd, lelkem égi társa.

Mikor versedet zokogás áldá,

Térdeplő lángban ereszkedsz alá,

Ide a sötét espereskertbe,

Öregasszony fénytelen szemébe.

Azóta bánom s tehetek róla,

Hogy szíved komor vadként vonszóda

Miattam, Kincsem, én Professzorom,

S nem lehet már arcod jó fátyolom.

Nem lettem forró napod, angyalod,

Örökös éjszaka reád jutott.

Bár kínjaid kezedbe én vertem,

Alászálltig gyűrűdet őriztem.

Itt lenn rám borul dalaid lapja,

Mint szemfedő, s megtört nevem kapja

Ajándékait. Búcsúleveled

Takaróm, mely utazik teveled.

Ölem friss rózsája nem nyílt neked,

Lettem rideg madár, jaj, helyetted.

Gyermeket tőled hiába várnék,

Befedte éltem felhőnyi árnyék.

És minden túlsó szó mondhatatlan,

És minden szerelem darabokban.

Szemfedőm szép levél! Holt szívem él!

Ennyi fájdalomból szökést remél.

Síromig gördül e setét szekér:

Ami hasonló, egyszer összeér.

Felejts el engem, akkor is, ha fáj,

Csokonai, híres Vitéz Mihály.