„Dsida Jenő elütött a történelemmel viaskodó hitvallóktól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, telve lelkesedéssel és önbizalommal” – írta róla Pomogáts Béla. Verseinek többsége vidám, bravúros rím- és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródott. „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban” – vallotta.
Annyi évet sem élt, mint óriás kortársa, József Attila. 1907. május17-én született Szatmárnémetiben Binder Jenő Emilként, s 31 évesen 1938. június 7-én halt meg Kolozsvárott. A háború, a trianoni békediktátum és a szívbetegsége rányomta bélyegét életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem voltak.
Egyik leghíresebb verse a Psalmus hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfelejtetni. Szamizdatban, gépírással terjesztették, sokáig csak a legendákban létezett. „Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar, / még le nem írtam. / Csábított minden idegen bozót, / minden szerelmet bujtató liget. / Ó, mily hályog borult szememre, / hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek Óceánján!” Húsvétra való tekintettel ide most az Út a kálváriára című versét választottuk.
(es)
Dsida Jenő:
Út a kálváriára
Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszítse meg.
Új hozzászólás