A 2014-es választások lehetséges következményeiről szól Tölgyessy Péter hvg.hu-nak írt háromrészes tanulmánya. Milyen vágyakra és reflexekre építi Orbán Viktor politikai-társadalmi berendezkedését? Melyek rendszerének sajátosságai és veszélyei? Az első részben ezekről olvashat.
Nehéz bármi véglegeset állítani a 2014-es választások végkifejletéről, a bizonytalan pontosságú közvélemény-kutatási mérések és a billenékeny választási rendszer miatt. A módszeresen önmagára szabott szabályok következtében a centrális helyzetű kormányzópárt szélsőértékként akár hetven százalékot meghaladó, csaknem belorusz arányú mandátumot is szerezhet, ugyanakkor továbbra sem teljesen kizárható, hogy a baloldal alakíthat majd szerény előnnyel kormányt. A legvalószínűbb mégis a Fidesz kétharmados győzelme körüli eredmény.
Orbán Viktor minden energiájával az elérhetőnek látszó újabb alkotmányozó többség megszerzésére tör. Az elmúlt négy esztendő tapasztalatai szerint az új hatalmi szerkezetben igazán zökkenőmentesen csupán ezzel lehet kormányozni. Ám a kétharmad egyébként is jókora megerősítése lenne ország-világ előtt a miniszterelnök politikájának. A kormányváltásra szövetkező régi baloldal viszont aligha érheti be kevesebbel, mint a Fidesz megszorításával. Számos adat szerint azonban a bizonytalan vagy a régi tömblogikától idegenkedő szavazók inkább a Jobbik vagy az LMP felé fordultak. Előfordulhat, hogy a hívő törzsközönségén kívüliekre csekély hatással bíró, egyben a régi ügyein túllépni nem képes baloldal alig múlja felül eddigi közvélemény-kutatási eredményeit. Pedig egy újabb kétharmad nyomban megkérdőjelezheti a baloldali blokk egész 2010 utáni politikáját, mostani dominanciaviszonyait és idővel akár régóta változatlan szervezeti kereteit is. A folytonos előrehaladás képzete által éltetett Jobbikot ma már kevéssé fenyegeti a veszély, hogy lényegesen ront 2010-es eredményén. De az LMP előtt is valós az esély, továbbra is parlamenti párt maradhat.
A pártok főemberei és legelkötelezettebb hívei ismét szentül hiszik, újabb sorsfordító voksolás előtt áll az ország. Valójában a 2014-es választás önmagában aligha hoz döntő változást. A szavazók még kevéssé értik a Fidesz-rendszer lehetséges következményeit, így az orbánizmus mindenképpen tovább él. Orbán Viktorral, de akár nélküle is, folytatja birkózását a baloldallal. A közvetlen tét leginkább annyi: a miniszterelnök folytathatja-e „második rendszerváltását” vagy egy időre minden korábbinál élesebb formában helyreáll a kéttömb-rendszer 2010 előtti szembenállása. Akármelyik is következik, továbbra sem látszik tartósan konszolidálhatónak a magyar politika. Továbbra sem tudható: miként indulhat végre európai felzárkózással kecsegtető társadalmi fejlődés nálunk.
Évszázada megoldatlan feladatok
Magyarország a reformkori szabadelvűség hallatlan felhajtóerejének kimerülése óta, nagyjából a XIX. század legvégétől megoldatlanul küszködik két alapproblémájával. Egyfelől kapitalizmus előtti magatartásmintáival miképpen tudhat úgy előrelépni a modern világban, hogy társadalmának nemcsak egy része, hanem csaknem egésze is versenyképesen polgárosodjék. Másfelől, ennek jelentékeny előrehaladásáig, hogyan lehet a bevezetésre váró tömegdemokrácia általános választójoga, politikai szenvedélyei és irracionalitása mellett mégis megőrizni az ország hosszú távú érdekeit követő, cselekvőképes hatalomgyakorlást. Ezen kettős feladat teljesítése a kontinentális Európában máshol is nehezen ment, jobbára csupán a két világégés tapasztalata és az ötvenes évektől nekilendülő erőteljes gazdasági konjunktúra támogatása tette lehetővé együttes megoldásukat.
Nálunk azonban az 1989 óta eltelt rendszerhosszúságú idő alatt sem sikerült az országot tartósan növekvő gazdaságú, konszolidált demokráciává emelni. Inkább immáron negyedik évtizede a válság az állandó. A hatvanas évek vége óta hatalmi megfontolások keltette „húzd meg – ereszd meg” ciklusok mozgatják a gazdaságot. A folyamatosan erősödő közéleti szembenállás következtében az új demokrácia nem képes kezelni az ország gondjait. A közvélemény valóságérzékelése mára mindjobban megbicsaklott. A sikertelenségüktől frusztrált embereket politikai célokra mozgósítani még legbiztosabban az ellenoldal politikusainak mind durvább minősítésével lehet. A magyar politika lassanként alig jelent többet, mint az ellenoldal alkalmatlanságának és visszaéléseinek világba kiáltását, valamint bajosan teljesíthető ígéretek hangoztatását.
A nyolcvanas évek legvégén még egybehangzóan élenjáró piaci és demokratikus reformországnak vélt hazánk az új évezred első évtizedének közepére a szűkebb térség talán legrosszabbul teljesítő államává süllyedt. Egymás után előztek meg a gazdasági fejlettségben századok óta többnyire mögöttünk álló nemzetek. Így hagyott le előbb minket Szlovákia, majd került elénk az 1990-ben még 31 százalékkal alacsonyobb egy főre jutó bruttó hazai terméket produkáló Lengyelország. Ekként érhet utol Oroszország, és megszakításokkal ugyan, de kitartóan közelít hozzánk Románia is. A Nyugat-Európához történő ütemes felzárkózás helyett kétszer jobban le vagyunk maradva Ausztriától, mint 1938-ban voltunk, amelytől ennél is inkább leszakadva csak valamikor a XVIII. században lehettünk.
A történelmi krízishelyzet súlyát tovább erősítette az MSZMP-MSZP kormányok fél évszázados felülről erővel piacosító reformmodelljének látványos összeomlása. Az örökösen ismétlődő bajokra, a túlköltekezésekre következő állandó megszorításokra adott reakcióként a közvélemény mind nagyobb része fordult el a korábbi reformer konszenzustól. A régi baloldal választói támogatottsága megrendült, a parlamentbe hirtelen bekerült új pártok meglehetősen ellentétes irányból ugyan, de a globális kapitalizmus tagadásának programjával léptek fel. A kétharmados Fidesz pedig a mediánszavazók vágyaira alapozva a régi reformmodell elvileg teljes antitézisével kezdett kormányozni. A hazai gazdaság és demokrácia válságára válaszul Orbán Viktor vaslogikával alakítja ki saját politikai, sőt társadalmi rendszerét. Megkísérli az 1944-ben megszakadt jobboldali hagyomány folytonosságának helyreállítását. Az összetett magyar értékvilág régről hozott, a kádári évtizedekben tovább erősített keletiesebb felére építi politikáját. Közéleti ambíciója nem kisebb, mint hogy történelemképe egész nemzetre kiterjesztésével végérvényesen határt szabjon a XX. század elején induló baloldali progresszió, a hagyományos jobboldal credója szerint ismétlődően nemzetrontó hatásának.
Társadalmi őrségváltás
Orbán Viktor szabadságharcos retorikájával évszázados állampolgári beállítódásokat mozgósít. A sokszorosan rögzült nemzeti elfogultságoknak hízelegve újra és újra megidézi az egyedülállóan tehetséges, ám az idegen hatalmak túlereje és a baloldali elitek árulása következtében, valamint a külföldi befektetők, bankok és közvetítő kereskedők túlságos profitigényei miatt saját értékeik szerint boldogulni nem képes elnyomott magyarok képzetét. Alapvetése szerint elsődlegesen nem az ország piaci alkalmazkodóképességével, vállalkozóinak versenyképességével, munkavállalóinak munkakultúrájával és a magyar állam hatékonyságával van gond, hanem inkább azzal, hogy eddig a baloldali kormányok nem a régi „magyar öncélúság” jegyében rendezték be hazánkat. A hosszú ideje a külföld után igazodó országban Orbán Viktor megszólalásaiban meggyőző újdonságként hat a nemzeti érdek képviseletének folytonos hangoztatása. A baloldallal szemben nem a külső elvárások betartásának hasznosságáról kívánja meggyőzni az országot, hanem még akkor is az emberek akaratának megvalósításáról beszél, amikor ténylegesen az ellenkezőjét teszi. A kudarcaitól szenvedő társadalomnak a miniszterelnök mindenkor megadja a vágyott bűnbakot. Közben persze tudja, Magyarországot nem lehet kiszakítani a világkapitalizmus rendjéből: a pénzpiacok, a nemzetközi intézmények reakcióit tapasztalva, ha végképp elkerülhetetlen, akkor visszakozik. Mégis állandóan felmutatja a világrendszer elleni lázadás, a gazdasági függetlenségért folyó harc népbarát gesztusait is. Újra a történelmi odamondogatós magyar politikát társítja az attól gyakorta lényegileg különböző valóságos kormányzati cselekvéssel.
A Fidesz a világgazdaságban kevéssé eredményes országnak a piaci alkalmazkodás helyett az állami-politikai eszközökkel megvalósítható felemelkedés ígéretét kínálja. A gazdasági erőforrások és a társadalmi pozíciók átcsoportosítását ajánlja a külföldi befektetőktől és a velük összefonódott régi baloldali elitektől a körülötte álló, új feltörekvő nemzeti felsőközéprétegek, ám végső soron az egész „érdemes” magyar társadalom javára. Mint a huszadik században annyi más hazai politikai irány, a Fidesz sem bízik a szorgos nyugatos felemelkedésben, inkább az állam hatalmával óhajtja a fennálló körülményeket radikálisan megforgatni. Orbán Viktor meggyőződése szerint nem tesz mást, mint hogy erejéhez képest, végre helyreállítja az emberek igazságát. Átlépve minden jogászi fontoskodáson, tulajdonjogon és a nemzetközi intézmények vagy a bukott baloldal ellenállásán, kaput nyit az arra érdemes magyarok térfoglalása előtt. Akik közvetlenül Fidesz-közeli személyek, ám szerinte másképpen, mint a jobboldal híveinek gazdasági megerősítésével, nem is lehet tartóssá tenni az országot végre jó irányba vivő párt kormányzását. Mint az első világháború óta oly sokszor hazánkban, a miniszterelnök számára minden meghódított hatalmi ág, de minden megszerzett közbeszerzés vagy akár trafikengedély fontos siker a „gonosz erőivel” folytatott harcban.
Csakhogy a megszerzett pozíciók politikai közreműködés nélküli, tartósan költséghatékony, piaci profitképes működtetése sokszor ugyancsak kétséges. Az erőforrások személyre, vállalkozásra szóló újraleosztása egyébként is súlyos ellenérzéseket kelt a pártokat nem szívelő közvéleményben. Ám a magyarok kevéssé hisznek a felemelkedés piaci innovációval, serény munkával és takarékossággal megvalósítható lehetőségében. Magától értetődőnek tekintik viszont az állandó szabálykerülést. De ezzel közvéleményünk el is veszítette a jó és a rossz éles megkülönböztetésének mércéit. Nálunk nem eléggé világosak a gazdaságépítő, teremtő erejű piaci vállalkozások és a közterheket megkerülő, az üzleti partnereket kijátszó cégek különbségei. Társadalmunk alig rendelkezik a normasértéseken történő igaz felháborodás képességével. Ám ezzel nemigen marad más, mint az emberek eredendő irigysége minden sikerrel és vagyonszerzéssel szemben. Így bármilyen népbarát politika bátran alapozhat az átlagszavazók egyenlőségigényére minden versenyképesség-növelő piaci megoldás ellenében.
Orbán Viktor általában azokhoz az emberekhez beszél, akik a saját esendőségüket érezve, féltékenységgel elegyes irigységgel tekintenek a maguknál sikeresebb csoportokra: az igazi vállalkozókra, a bankokra, a külföldi tulajdonú cégekre, mialatt messze eltúlzottnak tartják az érdemtelennek gondolt legszegényebbeknek jutó jóléti juttatásokat. Az alapvetően csupán a szűkebb közösségével, főleg a saját családjával szolidáris magyarok világlátását követve a kormányfő az állami gondoskodást minden korábbinál inkább a középrétegek felé javasolja legalább szavakban fordítani. A kádári évtizedek gyakorlatát megerősítve állítja: azok kapjanak leginkább segítséget az államtól, akik már bizonyították, szorgosan igyekeznek felfelé.
Irányított gazdaság
A vállalati szférához képest az új viszonyokhoz sokáig kevésbé alkalmazkodó közintézmények több évtizedes elszegényítését kormányzása elején a Fidesz tovább fokozta, majd idővel a hiányzó forrásokat kezdte részben visszapótolni. Az ellentmondásos eredményű piacosító reformkísérleteket több ponton visszafordította, helyettük a magyar történelem alkotmányos időszakában egészen kivételes mértékű centralizációt és államosítást hajtott végre. A bölcsődék és az óvodák kivételével szinte valamennyi önkormányzati közintézmény, a helyi közigazgatás kormányzati irányítás alá került, és az egyetemek autonómiája is számottevően csökkent.
Ahol csak lehet, a Fidesz egyébként is az államot erősíti, és az erő pozíciójából kíván egyezkedni a gazdaság legerősebb képviselőivel. Nem hisz a piaci automatizmusokban vagy az uralomgyakorlás indirekt formáiban, inkább az állami befolyásolás szerteágazó eszközeivel közvetlenül mozgatná a gazdaságot. Törvényei, más jogszabályai sokszor vállalati, intézményi szintre lebontva próbálják megvalósítani a központi akaratot. Mindez a korábbiaknál is inkább a különböző részérdekek szolgálatába állíthatja a közhatalmat. A miniszterelnöki elszánás egyfajta irányított nemzeti kapitalizmus kialakítását célozza. Orbán Viktor eltökélt abban, hogy új modelljével hazánk sikeresen kiemelkedhet a globális piaci kapitalizmus szerinte tartós válságba jutott világából.
Az antikapitalizmussal elegyített szabadságharcos retorika fedezete alatt Orbán Viktor az utolsó negyven esztendő egyik legnagyobb megszorítás-sorozatát és belföldi jövedelem-átcsoportosítását hajtotta végre. Kormányzása alatt érezhetően növekedtek a társadalmi különbségek. Ám olyannyira az emberek beállítódásaihoz kötődve cselekedett, hogy az egyébként vele dühösen szembenálló ellenzék is olykor csak felüllicitálni merte intézkedéseit. Rendszerint nem akadt érdemleges politikai erő, amely módszeresen a kapitalizmus alapjáról bírálta volna a kormány lépéseit. A Fidesz-hatalom korlátját még leginkább a piacgazdaság és a joguralom rendjének megtartásához ragaszkodó nyugati intézmények jelentették.
A kormányfő egyre nagyobb leleményességgel teszteli a külvilág reakcióit, ha elkerülhetetlen, visszakozik, lehetőleg eleve mellékes pontokban, hogy aztán újabb témákban ismét elölről kezdje véget nem érő kötélhúzását az európai intézményekkel. Magatartásának azonban nem pusztán a mozgástérbővítés a célja, hanem legalább ennyire fontos számára az állandó játszma, amellyel folyamatosan igazolhatja választóinak: az idegen szempontokat képviselő baloldallal szemben egyedül kormánya a magyar érdekek hatásos képviselője. Az orosz kapcsolat kivételével a többi keleti partnerkeresés is részben demonstratív jelentőségű. A miniszterelnök általuk kívánja felmutatni a hazai közvéleménynek, létezik a Nyugattal szemben alternatíva.
A kormány bizonyítottan képes elindítani a gazdasági erőforrások újraelosztását, ki tudja vásárolni vagy szorítani számos területről a nem kívánt szereplőket. A Fidesz ellenségképet, a régi-új bajokra magyarázatot adhat elkötelezett híveinek. Csakhogy a külföldi befektetők tömeges helyettesítése csupán lényegesen magasabb hazai felhalmozással és ezért alacsonyabb fogyasztással volna lehetséges. Egyébként az országban nincs meg az a tőke, amely az irányított gazdaságban tömegesen beruházna, nincsen olyan állampolgári megtakarítás, amelyből olcsón és hatékonyan finanszírozható lenne a hazai hitelrendszer és államadósság. De még ekkor is hiányozna a legfontosabb: az új értéket teremtő, ellenállhatatlan vállalkozói szellem, amely a piaci versenyképességhez elengedhetetlen készségeket és tudást a magyar gazdaság egészében alkalmazni tudná. Az antikapitalizmus vágyait idehaza normává emelő társadalomnak még bajosabb lehet az alkalmazkodás a külvilághoz.
Rendszere gyengéit részben Orbán Viktor is ismeri: a nyugatellenes kijelentéseket döntően tábora követőkészségének fenntartására, mozgósító erejű ellenségképe karbantartására használja. A dualizmus korának politikusaihoz hasonlóan folyvást a nemzeti elfogultságokat kielégítve nyilatkozik, ám ténylegesen gyakran egészen másként cselekszik. A „termelő ágazatokban” egyedi megállapodásokkal már az eddigi kedvezmények fenntartását ígéri a külföldi befektetőknek, és a munkaviszonyok jogi szabályozását is előnyükre alakította. Mégis az antikapitalista szellem ismét kiszabadult hazánkban, bármilyen népszerűséget kereső politika újfent a javak és társadalmi pozíciók „igazságos” újraelosztását követelheti.
Nincs növekedési fordulat
2004 és 2008 között a magyar növekedés a felét sem érte el az új uniós tagállamok átlagának, és harmadát sem tette ki az élenjáró szlovák eredménynek. A pénzpiaci világválság nálunk hozta az egyik legnagyobb visszaesést a térségben. Az állampolgári jövedelmek erőn fölüli emelésétől újólag politikai előnyöket remélő baloldal csupán jóléti vívmányai látványos visszavonásával, nyolcéves kormányzása legvégére tudta kezelhetővé tenni az államháztartás ismét rohamos eladósodást hozó deficitjét. 2010 után a Fidesz-hatalom olykor a jövendő esélyeit veszélyeztető, durva eszközökkel, mégis tartósan három százalék alatt tartotta a költségvetés hiányát. Megállt az államadósság gyarapodása, végre kikerülhettünk az uniós túlzottdeficit-eljárás alól. A magyar állam 1867-tól mindig is hajlott a túlköltekezésre, az elmúlt negyven évben többször sikerült megközelíteni a már elfogadható hiányt, de az állampolgári elégedetlenséget érzékelve a gyenge közhatalom mindig újabb költekezésbe kezdett. Az államháztartási hiány tartósan alacsony szinten tartását nem lehet eléggé értékén becsülni. A magyar gazdaság belső politikai célok vezérelte ciklusosságát azonban a Fidesz sem szüntette meg. Mindegyik költségvetési évében lényegileg változtatott fiskális magatartása irányán. 2013 nyarán pedig ismét egyfajta választási konjunktúrát indított el. A legutolsó háromnegyed évben, hosszú ideje először, növekedési adataink a térségben a jobbak közé kerültek.
Ám ettől még nincs valóságos növekedési fordulat. Az egyértelmű siker helyett a választók megkaphatták a „rezsiharcot”. A rezsicsökkentés politikai eredményessége mindent elmond a magyar közvélemény végletes orientációzavaráról. Néhány szakértő kivételével alig beszél valaki annak várható hosszú távú veszélyeiről. Az érintett cégek hallgatnak, az ellenzéki pártok meg iparkodnak furmányosan túllicitálni a kormánytöbbséget. Az akcióval a miniszterelnök tökéletesen telibe találta közönsége világlátását.
Az alig kétszázalékos növekedés önmagában kevéssé változtat az ország drámai helyzetén. Nehéz elgondolni, hogy a Nyugat évszázados tapasztalatai ellenére most mégis a magyarok régi vágyai alapján tartósan előrejuthat az ország. Orbán Viktor rendszeréből akár nemzeti katasztrófa is következhet, csakhogy annak alaptételeiben milliónyi magyar eltökélten hisz. Az elmúlt négy esztendő történései érezhetően nem lehettek elegendők évszázados beállítódások megingatására. Az orbáni gazdaságmodell kétségkívül inkább alkalmazkodik a hazai átlagszavazók történelmileg rögzült értékvilágához, mint a joguralom személytelen rendjének keretei között versengő piaci kapitalizmus. Ha elhúzódnak vagy egyenesen sokasodnak Európa gondjai, akkor még másutt is vonzó példává emelkedhet a magyar miniszterelnök kísérlete.
Új hozzászólás