Egy költői művet nem tesz naggyá csupán a nyelv ügyes használata, a ficánkoló képi fantázia, még a mély gondolatok sem. Ha nincs benne az alkotói „megszenvedettség”, lehet bármilyen bravúros nyelvi „alkotmány”, üresen kong. József Attilánál sohasem hiányzott a megszenvedettség, egyáltalán: a szenvedés.
Komolyan gondolom, hogy a líra egyik nyelvről a másikra lefordíthatatlan. Egy francia versből – a magyarítás után - mondjuk jó Kosztolányi- vagy remek Szabó Lőrinc-vers lett. Miáltal József Attilát a 20. század legnagyobb magyar költőjének tartom, egyúttal a világirodalom legnagyobb költőjének is – a lefordíthatatlanság okán. A költőnek ez a verse sokáig „nem volt fölfedezve”, nem tartozott a „József Attila-klasszikusok” közé. Afféle kötetvers volt. Elhíresülésében nagy szerepe volt Földes László Hobónak, aki e címet adta József Attila-műsorának: Magyarország messzire van.
Itt élünk Magyarországon, szeretjük a hazánkat. De mintha mostoha lenne hozzánk, nem akar viszontszeretni. Messzire van tőlünk. Ezt a furcsa érzést zseniálisan fogalmazta meg a „szépség koldusa”, a szeretetért könyörgő költő, akiből a halála után oly’ sokan tudtak megélni, főleg az úgynevezett barátai, akik – míg megtehették volna – alig álltak mellette. Fogalmuk sem volt egyiküknek sem, hogy a magyar és világirodalom legnagyobb géniuszával szívhattak egy levegőt.
(erdei)
József Attila:
(MAGYARORSZÁG MESSZIRE VAN...)
Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan, rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lobog a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkbe
Zörgő, száraz virágokat ültet
Az Úr.
Új hozzászólás