Kies hazánk a mérsékelt éghajlati övben fekszik, szárazföldi éghajlat jellemzi. Négy évszak váltakozik. Mint minden évben, idén is megérkezett belőlük az utolsó, a tél. Teszi a dolgát: esik, fúj, hideg van. A hóban a fiúk mosdatják a lányokat.
A mesterségesen is hizlalt jégen, Sebestyén Júlia korcsolyázó bajnoknőnk hajmeresztő tripla Lutzokat ugrik. Fakutyát tolnak a rianó balatoni jégen. Eplényben ágyúzzák a havat, hogy több legyen, miközben másutt a kevés is sok. Jégcsap orgonasípok lógnak a Szinva lillafüredi vízesésénél. A Bükkben mufloncsapatok vágtatnak a szűz havon. Ez az ő idejük. Az aggteleki karszt fenyveseiben medvék feledkeznek el téli álmukról. Micimackó meg fázik.
Debrecenben Mariska néni lép ki a háza elé, a közterületre, ahol a síkos aszfalton szabadon választott kűrt mutat be. A mutatvány befejezésére a baleseti ambulancián kerül sor. A néni bánja. Autós hiába tapos a fékre, verdája szambát viháncol a jégen. Ki tudja, hol áll meg? Egyvalaki igen. Akibe belecsúszik nagy rössel. Csak kocsija bánja (szerencsére). Középület ereszcsatornájáról dárdányi jégcsapok lógnak. Egyik enged a gravitációnak. Robban a járdán. Szilánkjai ezerfelé repesztenek. Megismételhetetlen szerencsével csak egy férfi kalapja bánja. „Ki bánja? Telkibánya.” – jut eszembe országos horgászbarátom mondása. Valószínűleg tényleg csak a zempléni település, bár esetében a bánja inkább bánya, Nagy Lajos korabeli aranykitermelő vágat.
Félre a tréfával. Szánalmas az önkormányzat hétről-hétre hallható magyarázkodása, bár nagyságrendekkel olcsóbb, mint havat takarítani. A megyei napilap hetente foglalkozik a város útjainak téli takarítatlanságával. Sajnos állandó téma, mivelhogy akik hivatottak lennének érdemben tenni, azok nem állnak feladatuk magaslatán. Debrecen e télen is átélt már néhány nehezebb napot. A múlt héten pótágyazni kellett a Kenézy kórház baleseti osztályát, mert takarítatlanság, síktalanítás elmaradása okán hulltak a városlakók, mint a legyek. Az önkormányzat hótolás és sózás helyett számokkal dobálózik, hány utcát, hány négyzetmétert, mennyiért takarítottak. A helybéli polgárok vajmi keveset vesznek észre belőle. A városvezetés mindössze hatvankilenc utcát ismer, bevallásuk szerint ennyit takarítanak. Elővettem a város térképét. Kilencszázkilencvenhat utcát számoltam össze, azaz Debrecen közterületeinek mindössze hét százaléka várhat hó és jég utáni mentesítést. A számok magukért beszélnek.
Régen egyszerű volt. Leesett a hó, az arra hivatott cég azonnal elkotrásához fogott. A most kijelölt részvénytársaság munkatársai székeiken üldögélve nézegetik az aláhulló sűrű hópelyheket és várják az önkormányzat telefonhívását, amely megrendeli náluk az eltakarítást. A készülék azonban többnyire néma marad. Ott „fenn” képtelenek eldönteni, esett-e már öt centi, ami felett megtehetik a szükséges intézkedéseket, vagy eléggé jegesek már az utcák, amiért érdemes szólni. Aztán ott van a deresedés. Az önkormányzatot mindig meglepetésként éri. Véleményük szerint a várható csúszásveszély miatt már előző este el kellene kezdeni a munkát, de bizonytalanná válnak, ha előző délután plusztartományban tartózkodik a hőmérő higanyszála. Szerintük nem biztos, hogy másnap reggelre fagyni fog, ezért költséges lenne megrendelni a síktalanítást. Az emberi élet és testi épség nem számít, csak a takarékosság, gazdaságosság. Nem csodálkoznék, ha valakinek elege lenne e cinikus, nemtörődöm magatartásból és feljelentené a városvezetést gondatlanságból elkövetett veszélyeztetés, gondatlanságból elkövetett emberölés kísérlete miatt.
Tehát a helyzet változatlan. Minek kellene bekövetkezni ahhoz, hogy az önkormányzat hozzáállása megváltozzon? Csak rosszra gondolhatunk. Úgy néz ki, hogy jó néhány ember halála szükségeltetik a szemléletváltozáshoz. De azért odáig ne fajuljon városvezetőség felelőtlensége.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás