Dráma, visszajönni a pokolból és megdicsőülni – egy név, egy szó: Vasutas. Ráadásul mindez a századikon történt. A századikon, amikor az ellenfelünk Európa volt.
A meccs hajrájában még azt hittük, az örmény Alashkert hazai gyenge produktuma ellenére a csekély, de magabiztos 1-0-s Loki-győzelemre rákontrázva nyerni fog a cívisváros oroszlánbarlangjában, a Nagyerdei Stadionban. Azt hittük, máris vége, épphogy elkezdtük. Aztán jött Balázs. Aki kapott már minden szidalmat, mocskot, pedig ezekre nem „szolgált rá”. Épp az ellenkezőjére. És még mindig ő A nagybetűs Dzsudzsák Balázs. Aki nevelőcsapatát, a piros-fehér Vasutast visszahozta Európába, összesítésben egyenlített és eufóriát varázsolt a Nagyerdőre. Persze, a kétszer tizenöt perc amolyan szokásos hosszabbítás jelleggel telt, de a tízezer szurkoló – amelyről a debreceni futballellenes és „balázsoló” kommenthuszárok már előre lemondtak, még éjfél után is kitartott – a tábor pedig a késő éjszakai órákban is épp úgy biztatta a csapatot és tombolt érte, nagyobb csapatokat megszégyenítő hangerővel, mintha csak egy késő nyári délutáni napsütéses meccsen várná a győzelmet jelentő hármas sípszót.
És nem jött. Nem jött, akárcsak a gólok. Nem volt más hátra, büntetőkkel kellett eldönteni, ki érdemel továbbjutás. Egymásba kapaszkodva remegtünk, vajon mi lesz, hogy lesz, ki lő és legfőképpen hova. Ki érdemelne győzelmet? Ki, ha nem az az alakulat, amelynek van egy Bárány Donátja, aki még a legedzettebb hálóőrök hálóját is kiszaggatja bombáival. No meg persze egy Megyeri Balázsa. Egy Megyerije, aki keretbe foglalta a párbajt. Hatalmas hárítással kezdett, majd azzal is zárt – befejezve a büntetőviadalt. Hősként elhozva Debrecennek a továbbjutást jelentő diadalt. Meg a Himnuszt, amelynek felcsendültén még a legderekasabb szurkolóférfiak könnye is jócskán eleredt. A Vasutas-név megint szép lett. Most pedig előre, jöhet a Fradi…akarom mondani, a Rapid Wien. Az oroszlánbarlang, a Nagyerdei Stadion nyitva áll.
Barna Marci
Új hozzászólás