Életének 83. évében május 14-én elhunyt Magyari Vilmos Aranytollas újságíró, a Hajdú-bihari Napló volt olvasószerkesztője.
Tudtuk, hogy betegeskedik, kórházi ágyon fekszik, halálhíre mégis a meglepetés erejével hatott mindazokra, akik ismerték és szerették. Márpedig sokan ismerték, mert közéleti ember volt, és sokan szerették, mert figyelmességével, halk, finom egyéniségével, legendás segítőkészségével már az első találkozásnál megnyerte az emberek rokonszenvét. Püspökladányban született 1932. január 10-én, hivatalnok családban, tanulmányait helyben, kezdte, majd Nagyváradon folytatta, Debrecenben a piaristáknál érettségizett. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar szakos diplomát szerzett, s már egyetemista korában irodalomtörténeti tanulmányt publikált. Nagymacson kezdett tanítani, de kétszer is pályát módosított. Előbb az Ady Endre Városi Kultúrotthonban lett művészeti előadó. Ez alatt megismerte Debrecen művészeti életét, elsősorban a színházhoz és a képzőművészethez vonzódott, ő rendezte Bényi Árpádnak azt a kiállítását, amelyet gyorsan bezárattak. 1966-ban lépett az újságíró pályára, a Napló kulturális rovatában elsősorban a színház és a képzőművészeti élet szemlézése volt a feladata. Aki majd a Csokonai Színház történetét kutatja, illetve a régió képzőművészeti életét dolgozza fel, lépten-nyomon találkozni fog a nevével színvonalas írások alatt. Időközben befejezte a színművészeti főiskolán korábban megkezdett dramaturgiai tanulmányait. Egy időben irodalmi színpadot is vezetett, s népművelői tevékenységével sem hagyott fel, főleg kiállításokat nyitott meg.
A Blattner Gézával, Holló Lászlóval, Darvas Ivánnal stb. készített interjúi ma már becses dokumentumok. Betegsége előtt tervezte, hogy ezekből kiad egy gyűjteményt, de nem maradt
rá energiája. Igazi szakmai kibontakozását azonban a lap olvasószerkesztőjeként érte el.
Ebben a munkakörben kiválóan érvényesült széles látóköre, általános műveltsége, csalhatatlan
nyelvi készsége, s nem utolsó sorban kollegialitása.
Titka talán abban rejlett, az iránta megnyilvánuló szakmai és emberi tisztelet abból fakadt, hogy egyéniségének belső ritmusát nem engedte megbolygatni. Egyéniség volt ugyanis az egyéniségnek nem kedvező korban, szerény és csendben munkálkodó, de ha megzavarták belső köreit, megsértették emberi méltóságát, keményen vissza tudott vágni.
Erről egykori kollegái anekdotákat őriznek. A kispályás futballban is ilyen volt - még túl a negyvenen is sportolt. Értékfelfogásától eltéríteni nem lehetett, ez mindannyiszor zavarba hozta környezetét, ha nem kímélte a tekintélyt. A minőség embere volt. Sürgetni sem lehetett,
ő némelykor kétszer annyi ideig dolgozott egy íráson, mint más, de nyers kéziratot nem adott
ki a kezéből. Idősebb korában visszatért a Múzsa kertjébe, verseket írt, egy kötete is megjelent. Ez ugyan költői életműnek kevés, de a versek megállnák helyüket nevesebb pályatársak köteteiben is. Hogy milyen volt magánembernek, barátnak, arról a kollegák, nyomdászok tudnának beszélni, például azok, akiket „baráti kölcsönben” részesített, illetve akik a pihenés óráiban együtt időztek vele, s megkóstolták a főztjét.
Magyari Vilmos nemcsak egy zárt, szakmai közösség kiemelkedő alakja volt, hanem az 1900-as évek utolsó harmadában Debrecen értelmiségének karakteres figurája.
(Magyari Vilmosnak nem lesz hivatalos temetése, ő maga korábban úgy rendelkezett, hogy hamvasztás után a földi maradványait szórják szét a Hortobágyon. - A szerk.)
Bakó Endre
Új hozzászólás