Százkilencvenegy éve annak, hogy régiónk rangos lírikusa, tájhazánk, Észak-Tiszántúl költője megírta népünk-nemzetünk Himnuszát, s 2023-ban ünnepeltük a halhatatlan költői mű bicentenáriumát, azaz 200. születésnapját. 1823. január 22-én született Kölcsey Ferenc költeménye, magyarságunk öntudatának, önismeretének forrása, elsőszámú nemzeti imádságunk: a Hymnus. A legismertebb és legszentebb magyar költemény, bár valójában csupán az első versszaka közismert, mégis a legnagyobb hatással volt és van közösségi és egyéni történelemszemléletünkre, etikai beállítottságunkra.
A 16. századtól kezdve történt, hogy – a korábbi templomi himnuszok nyomán – Európa-szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. A 18. században Magyarországon a katolikusok a „Boldogasszony anyánk” és az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” kezdetű vallásos énekeket énekelték himnuszként. A reformátusok pedig ezt: Tebenned bíztunk eleitől fogva. Hymnusát Kölcsey először az 1829-es dátummal ellátott, de már 1828 végén megjelent Aurórában közölte. 1829 novemberében Toldy Ferenc a Vörösmarty által szerkesztett Tudományos Gyűjteményben röviden ismertette és méltatta az almanachban szereplő Kölcsey-költeményt: „a hathatós, égig felzengő Hymnust”. Gyulai Pál szerint is a Hymnus felülmúlja Kölcsey minden addigi művét.
Kölcsey költeményével tudatos kísérletet tett a magyar nemzeti himnusz megteremtésére. Versével a Kazinczy-féle „fentebb stíl”, a klasszicizmus stíluseszménye helyett a nemzeti romantikának tört utat a magyar lírafejlődésben. Nagy érdeme, hogy már munkásságának első szakaszában előkészítette a magyar romantikát. Már a Rákos nimfájához című versében „a romantikus líra nagy jövőjű hármasságából (barátság, szerelem, haza) mindegyik összetevő meghódította magának.”
A magyar történelemben, politikában és Kölcsey jellemében, világképében mélyen gyökeredző költeményt nevezték „igazgyöngynek”, a „magyar bánat Lélekharangjának”. Költőjének egyénisége, intelligenciája, a „sorstól eltapodott, mégis el nem csüggedt nagy lélek” erkölcsi feddhetetlensége példaképpé vált a reformkor és az utókor számára. A lírikus Kölcsey egyenrangúnak számított Berzsenyivel. Eötvös, Deák, Wesselényi elvbarátot tisztelt benne, Petőfi rajongott érte. Takács Péter irodalomtörténész írja: „Kölcsey a magyarság mindenkori legjobbjainak erkölcsi tisztaságát, cselekvő akaratát, a humánum felelősségét és az önvizsgálódás örökös parancsát, a magunkba nézés megtisztító vívódását sűrítette versbe népünk múltjából, és hagyta örökül szellemi parancsként minden idők magyarjai számára. Hiperérzékeny lelke testi, lelki gyötrődések árán ‘szenvedte ki magából’ ezt a költeményt, és érlelte a magyar líra ‘gyöngyszemévé’” a „legnehezebb stúdiumot” vállalva, a „sötét képekkel” szembenézve alkotta meg ez a „sokszor elkeseredett lélek” a Hymnust, és csiszolgatta, formálgatta, mielőtt közre adta.
Kölcsey korában hiányzott Magyarország nemzetállami függetlensége, a király régtől nem hívott össze országgyűlést. A napóleoni háborúkat lezáró béke a „Szent Szövetség” konzerválta térségünk politikai állapotát, berendezkedését. Fokozódott a nyomor, 1816-1817-ben Erdélyben és az ország északi vármegyéiben is éhínség pusztított. A király 1816-ban rendeletileg akarta felszámolni az immár második államcsődöt. Ferenc császár 1820-ban 35 ezer újoncot követelt Magyarországtól. 1821-ben, az 1812-ben megszavazott 5 200 000 papírforint, hadiadót rendeletileg ezüstpénzben, két és félszeres emeléssel akarta behajtatni. A közhangulat romlott, az elégedetlenség és a nemesi ellenállás nőtt, a nemzeti öntudat erősödött.
A 18-19. század fordulóját követően megnőtt a nemzeti öntudat, megszületett a magyar tudományos történetírás. Bessenyei György Magyarság című röpiratában megfogalmazott igazát egyre többen felismerték: „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk.” Kazinczynak írja Kölcsey: „...több históriai tudományt kívánnék”. Kazinczy pedig arról panaszkodik, hogy „…az olly nagy emberek, mint Báthori István és Bocskay, s kivált Bethlen Gábor, kárpit alá vagynak rejtve…” Kisfaludy Sándor szavai önmagukért állnak helyt: „Keserű siralom ez, hogy oly nehéz és boldogtalan dolog magyarnak lenni Magyarországban.”
Kölcsey elmélyülten elemezte hazafias költészetünk hagyományait, vizsgálta és becsülte a régi magyar költészet értékes motívumait. Szauder József bizonyítja, hogy Kölcsey a Halotti Beszédtől Balassin, a reformáció iratain, Szepsi Csombor Mártonon, Szenczi Molnár Alberten, Zrínyi Miklóson, Pázmány Péteren, Gyöngyösi Istvánon, Apáczai Csere Jánoson s a kuruc koron át „mindent elolvasott és kijegyzetelt.” Nem véletlen, hogy a műfajt tekintve is a himnuszok közé sorolható verse szoros és bensőséges kapcsolatot tart – főképpen Szenci Molnár Alberten keresztül – a zsoltárokkal.
Hegedűs Lóránt meggyőzően fejtegeti: a Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik „a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével”: „az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet (…) Nincs az egész világirodalomban igeibb Hymnus, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény.”
A magyarság számára a kárpát-medencei honfoglalás olyan jelentőségű volt, mint Izrael népe számára az Ígéret földjének, Kánaánnak az elfoglalása. A lényeg: a magyarság honfoglalása megmutatta a nép tehetségét, bátorságát, kiérdemelte Isten kegyelmét és ezerszáz év óta keresztény népként él Európában. Azt érezzük, hogy a Hymnus költője ismeri és vallja azt a teológiai alaptételt, hogy nincs önmegváltás és nem is lehetséges sem egyéni, sem népnyi méretekben. A Hymnus és költője azt is sugallja, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, akitől a szenvedés lélektisztító kegyelmi ajándékát még nem vonta meg, akinek számára még kegyelmet tartogat. A költő bűntudatra ébresztése így válhat a számvetés, erkölcsi szembesülés és a megújulás forrásává.
A történelmi büntetés Muhi, Mohács, vagyis a tatárjárás, törökdúlás nemzeti szerencsétlenség volt. A költő nem sorolja fel a bűnöket, azokat köztudomásúnak veszi. Csak egyetlen vétket emel ki, abban látja a bajok legfőbb okát. Mohácsot a széthúzás, az önpusztítás, a nemzeti egység hiánya tette végzetes fordulóponttá, emiatt szűnt meg a középkori és szuverén Magyarország. Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
Az imaformulához hasonlóan, keretesen zárul a költemény, a „jókedv” és „bőség” helyett a magyarságért, „kit vészek hányának”, sorshelyzete miatt, „ha küzd ellenséggel”, az isteni irgalomért, szánalomért esdekel a költő: „Szánd meg Isten a Magyart…” – „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”
Taxner-Tóth Ernő irodalomtörténész a Hymnust mint a könyörgés és bűntudat remekművét értelmezi. Rámutat arra, hogy „Isten első büntetése, a rabló mongol (tatár) még elzúg fölöttünk, mint egy figyelmeztetés; de a török rabigát nem ránk kényszerítik, hanem mi vesszük nyakunkba. Természetesen nem önszántunkból, de a beletörődés bűnével.”
A Hymnus „nép-tép” rímpárja a régi magyarság lírai sirámait, a nemzeti fájdalmat megszólaltató Rákóczi-nótát és rímkompozícióját egyaránt sugallja: „Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged mikép / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod, / Romlandó cserép. / Mint egy ékes eleven kép, / Voltál oly szép, / Magyar nép!” Jellemző a Rákóczi-nótára a barokkos rímhalmozás. A Himnusz „tép-nép” rímpárjában a Rákóczi-nóta inspirációja ismerhető fel.
A Rákosi-korszakban az ateista párt- és állami vezetés másmilyen himnuszt szeretett volna hallani a hivatalos ünnepségeken. Nem tetszett nekik az „Isten”-nel kezdődő nemzeti imádság. Illyés Gyulával szerettek volna új himnusz-szöveget íratni, és Kodály Zoltánnal akarták azt megzenésíttetni. Kodály helytállása akadályozta meg szándékukat. Kijelentette: „Jó a régi”, „Nekünk már van egy igen szép és tisztességes Hymnusunk. Nincs szükség más Hymnusra.” Többen is úgy tudják, Kodály ezt is mondta: „Száradjon el a keze annak, aki hozzá mer nyúlni a Hymnushoz!”
Erkel Ferenc a Hymnus megzenésítésének kéziratát az 1844. február 29-én meghirdetett pályázatra küldte be, és „Deák Ferencz úrnak tisztelettel” ajánlotta. Kölcsey költeménye a zene szárnyán vált néphimnusszá. Szembetűnő benne, hogy a birodalmi, a monarchikus himnuszoktól eltérően hiányzik belőle az uralkodó vagy az uralkodóház iránti hűség hangsúlyozása.
Erkel tudatosan készült a pályázatra, ezért nem vett részt a bíráló bizottságban. A fiatal Gárdonyi Géza újságíróként interjút készített az idős Erkellel, aki állítólag így emlékezett a Himnusz zenéjének születésére. „Csend van. Ülök és gondolkodom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodom. (…) eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz...”
Erkel Hymnus-zenéje márciusban vagy áprilisban készülhetett, mivel már 1844 májusa előtt benyújtotta pályaművét a Nemzeti Színházhoz. 1844. június 15-én a bíráló bizottság kihirdeti döntését. A Regélő és a Pesti Divatlap lényegileg azonos szöveggel adta közre Szigligeti Ede közleményét, amelyből megtudhatjuk a bíráló bizottság összetételét és megismerhetjük a döntés indoklását is. Elnök: Petrichevich Horváth Lázár, a Honderü igazgató tulajdonosa; jegyző: Nádaskay Lajos, a Honderü szerkesztője; tagjai: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára, Bräuer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatója, Schindelmeyser Lajos, a pesti német színház karmestere, Winkler Angelo zongoraművész, Vörösmarty Mihály költő, Szigligeti Ede drámaíró. A zsűri döntése: „A’ 20 darab arany jutalom egyhangulag az első szám alatti pályaműnek ítéltetett oda(…). Mégpediglen azért, mert „a’ mellett hogy magyar jellemét ‘s a’ költemény szellemét leginkább megközelítő, a’ két főkívántatóságot is, t. i. a’ dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben egyesíté.”
Illyés Gyula szerint „a nagy művek néha, ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.
Kölcsey 32 éves volt, amikor a Himnuszt írta. Nem egy nap alatt készült el vele, hisz lassan, nehezen dolgozott. A megelőző hónapokban főleg bordalokat írt, jobban mondva a bor ürügyén a kétségbeeséséről, az élet reménytelenségéről.
Minden por, álom
S füst e világon
Ekkoriban elég hosszú hallgatás után nyúlt tollhoz, de a következő napról is van vers, január 23-ról, a Remete című. Kezdő sorain a Himnusz hangulata remeg:
Bal sors a kit számkivete
Kedv és öröm közül,
Cellájában a Remete
Kulcsolt kezekkel ül.
Az itt is felmerülő bal sors és a remete cellája, amely a következő szakaszokban már barlangot jelent, rávilágítanak, hogy a Himnuszban is kit ver igazán a balsors, kinek barlangjába nyúlt oly kísértetiesen az üldözők kardja, ki nem lelte honját a hazában. A költő az annyiszor megénekelt keservet a nemzettől veszi át, s mert szinte egyedül csak ő veszi át, roskadozik alatta.
Csekén élt, és arról ábrándozott, hogy Amerikába, vagy Svájcba vándorol. Jobbágyai fellázadtak ellene, a jobbágy-szabadító ellen! Szomszédai ráhajtották barmaikat a vetéseire, két évi termését tönkretették. Irodalomtörténetünk azt tanítja, hogy a magyar hazafiságot legvilágosabban ő fogalmazta meg; európai módra európaiak számára. Koporsóját a nép megdobálta.
Mindent látott a következményekkel együtt: az arisztokrácia önzését; a középréteg műveletlenségét és közönyét; a parasztok életszínvonalát, akik családonként csak évi 12 mérő búzához és rozshoz jutottak, s éheztek, mert ez a mennyiség egy személynek sem volt elég.
Illyés szerint tehát Kölcsey egész költői és emberség-teljesítménye megelőlegezte 1848. március idusát, a forradalmat, amikor Petőfi Sándor elemében volt. Nem hiába szerette és becsülte oly’ sokra Kölcseyt. Végezetül ismerjük meg Petőfi Nagykárolyban című versét, amely bizonyítja ezt a becsülést, ezt a rajongást.
Nagykárolyban
Szeptember 7. 1846
Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?...
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni?
Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S - hogy hallgassatok - csontkezével
Szorítja össze torkotok?
Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem!
Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hizelg, az boldog. -
Ha már kutyákká aljasodtok:
Miért nem jártok négykézláb?
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába'
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!
„Szinte hiányzik – írta Illyés Gyula -, hogy nem börtönözték be, ahogy Wesselényit, ahogy Kossuthot. Az ő kora mégis felülről nézhet reánk és egy kicsit az egész világra; ha másért nem, azért, mert egy irodalmi remekművet fogadott el nemzeti imául. Tudott figyelni a szóra, s ha nem követte is, megértette, sőt továbbadta, hallhatja ma is, akinek füle van. Hálásak lehetünk e kornak. Amit a magyarságról tudunk, jórészt ennek köszönhetjük. Holott Kölcseynek csak zokszava van rá. A kővel „öszvehajigált profheta” fájlalta, hogy „hátra vagyunk”; s oly’ igen hátra, hogy a jót a felette rossztól megválasztani nem tudjuk. Az ő szívet hasogató reménytelensége volt a szántás 1848 nagy reményei alá.”
Erdei Sándor
Új hozzászólás