Végre a nagyközönség is láthatta, mi történik Nagybegyesen. Az Apolló moziban április 14-én bemutatták a szinte minden ízében debreceni kötődésű áldokumentumfilmet, a Macska a betonban című, Dalnoky Ferenc-rendezte alkotást.
Művészfilm? Valószínűleg nem. Dokumentumfilm? Talán az sem. Szatíra? Aligha. Szerintem felesleges is behatárolni, hogy mégis milyen művet láthattunk a vásznon. Egészen egyszerűen egy olyan filmet, amelyben a macskák a friss betonban mászkálnak, a koszovói harci kakas negyven másodpercen keresztül folyamatosan ordít, egy tehénnek meg márvány emléktáblát állítanak. Mindennek ősbemutatóját teltház előtt tartották. Az áldokumentumfilmként hirdetett alkotás ugyanis annyira hiteles, a magyar községi valóság gyakorlatilag minden elemét magába foglaló képet fest a Nagybegyes nevű, hajdúsági község 1972-es, gázrobbanás utáni rendkívüli mindennapjairól, hogy nincs az a néző, aki ne hinné el mindazt, amit lát. No, persze a valóságtól az alkotók által nem teljesen elrugaszkodott események láncolatát vonultatja fel a Macska a betonban, hiszen a Lenin-szobor előtti szocialista ünnep, a főszereplő vízóraleolvasó kisemberi panasza, a Ceausescu-rezsim hetvenes éveiből származó román rendőr, vagy épp az első ember, aki – részegen – a szocreál magyar világból a kommunista román rendszerbe disszidál, egytől egyig hiteles. Annál inkább a film hatalmas pozitívuma ez, hogy a szereplőgárda valamennyi tagja elmondhatja magáról, hogy soha nem foglalkozott még efféle alkotómunkával. Ők azok, akik nem csupán végignézik ezt a másfél órát, hanem át is élik.
Alapvető rejtett vontatottsága is előnyére válik a mozinak. Ahogyan a rendező is vélekedik róla:
„Bár mondják, kissé lassú a film, szerintem mi vagyunk túl gyorsak a minket övező digitális világ miatt.”
És milyen igaza van az alkotónak. A film elején Péter, a főszereplő vízóraleolvasó szájából is elhangzik egy örökérvényű, sokatmondó tételmondat: „Amíg nem volt tévé, nem unatkoztak az emberek.” Nehéz elképzelni, de könnyen lehet, hogy ebben semmi ferdítés sincs. Ez pedig megadja a Macska a betonban afféle pikantériáját, amely mögött végig ott rejlik a környezetet átható tudat, hogy régen csak azért is minden jobb volt. A községben pedig pláne semmi sem változott. Ugyanaz a kocsma, ugyanaz a monotonitás, ugyanazok az emberek, kapcsolatok, barátságok, egyre inkább megszokott, a hétköznapok részévé vált rendkívüliséggel fűszerezve. A mozivásznon hiánytalanul profi operatőri munka, ismerős és kevésbé közismert, a film narratíváját szorosan követő betétdalok, amelyek leginkább a híres népdalainkon alapuló dallamokra épülnek. A felvett helyszínek között egyetlen ismeretlen sincs a hajdúságiak számára, hiszen nem egzotikus tájon, nem messzi világban, nem Hollywoodban készült a Macska a betonban, hanem a lélegzetelállító Kráter-tóval és az azt körülvevő erdővel büszkélkedő Nagyhegyesen, Debrecenben és az Alföld szívében. A vastapssal fogadott alkotás három esztendő megfeszített, nem stresszmentes, járványtól is nehezített munkáját dicséri. A magyar alternatív filmes világ újabb értékes „résztvevővel” gazdagodik.
No, de akkor miért mászkál a házimacska a friss betonban? Ezt már nem az én dolgom megmagyarázni, annál inkább a film tiszte.
Barna Marci
Új hozzászólás