Évek során életünk állandó társává vált a pocsolya. A Pocsolya, írhatnám akár így, nagybetűvel is, hiszen már lakótársunk, mindig a kapunk előtt, de még az udvar belső felén gyűlik össze.
Hirtelen zápor, lassú, tartós eső, felhőszakadás, hóolvadás – ok akad bőven. A társas udvar öt lakásának lakói nem tudnak védekezni. Beletörődtek a megváltoztathatatlanba, pocsolya volt, van és lesz.
A pocsolya pedig nyugalmasan terpeszkedik. Sárgán, iszaposan, szinte cinikusan mosolyogva terül szét faltól falig, két méter mélyen benyúlva a kapu aljától. Esélyt sem ad a szárazlábas kijutásra, hacsak valaki nem gumicsizmában caplat a kapun túlra.
Az első merülésre a kapu zárjának kinyitásakor kerül sor. Bal lábbal szoktam előre lépni. Tudom, hogy bokáig merülök, nem is azt szoktam bámulni a koszos víz tükrében, hanem az arcomat. A hullámok eltorzítják vonásaimat, az idő múlása mellett újabb ráncok, gyűrődések jelennek meg, imbolyognak, mint egy szétfoszló rossz álom képe. Magamra sem ismernék, ha nem tudnám, hogy én léptem ebbe a nemkívánatos közegbe. De hát valahogy ki kell jutnom, mennem kell a mindennapi életbe, az utcára, az emberek közé, az üzletbe, a munkahelyemre, a hivatalokba, az élet ezer meg ezer apró és nagyobb színterére. Aztán a jobb lábammal is belelépek, hogy tovább tudjak haladni. Maradok még egy kicsit, a cipőmnek már mindegy, elveszett a régi fénye. Mélázok a ringató pocsolya látványánál, szinte elaltat, nem is olyan rossz ez, csend van, semmi zavaró zaj, és lassan megszokom tükörképemnél gyűröttebb, fáradtabbnak tűnő látványomat. Mintha évtizedek óta itt állnék. Egy helyben, álmodozva, ázó-málló lábaimon, felidézve egy régi nyarat, amikor kacagva-kocogva ugrottunk ki a szárazporos utcára, frissítő záporban bízva, hogy az majd meghozza a változást, a jó változást.
Mást hozott az idő. Esőt, álló vizet, pocsolyákat, hiába mondja az ismerős időjós, hogy ez a jó, erre van szükség, egyre jobb.
Bezárom magam mögött a kaput, ki tudja, mikor végleg, és elindulok dolgomra. Egy időben még érdekelt és nézegettem az emberek lábát. Kinek sáros, kinek nem? De már nem érdekel. Csak a magamé. Tudom, sáros, lucskos, áztatott, számomra már fényezhetetlen, mindig is szebb, csillogóbb cipőről álmodtam. Már nem is nézem. Ha behunyom a szemem, akkor is látom magam előtt. Lassan szétmállik, az eredeti színe alig kivehető, nagyon sajnálom, hogy így történt. Nem volt más választásom. Vagy kilépek az utcára, és teszem, amit rám mért sorsom, sáros lábbal, rosszkedvűen, vállalva, amit kell, vagy maradok az udvarban. Egy pici zárt világában, egy álomországban, amit magamnak, magunknak teremtettünk meg néhányan. Még fiatalon, naivan.
Aztán jött az eső, a nagy esőzés, nekünk meg lépnünk kellett. Vagy pocsolyába, vagy pocsolyába.
Barna Attila
Új hozzászólás