A világ rohamléptekkel fejlődik, miközben átformálja a munkaerőpiac arcát. Új szakmák törnek előtérbe, és értékes hivatások válnak köddé. Olyan mesterségek, amelyek szakképzés híján az utolsó mesterrel örökre eltűnnek a munka világából.
Debrecenben, ha a Csapó utcán járok, igyekszem elsétálni a Barett üzlet előtt, mindig elmélázva tekintek a kirakatüveg elegáns, de nem hivalkodó színes boltablakára. Emlékszem, egyszer bementem, kíváncsi voltam egy-egy kalapra, sapkára, csak meg akartam fogni, vagy egyszerűen fel akartam próbálni. Ezzel a gondolatmorzsával sietek egy csendes kis utcában, várnak rám…
Tekintélyt parancsolóan magas, szikár ember a mester, szeme nyugalmat és derűt sugároz, haja ezüstösen csillan meg a kora tavaszi napfényben. Kézfogása erős, tartalmas, mélyen a szemembe néz, arcán kedves mosollyal.
- Kotrás Zoltán! – hellyel kínál otthonában, farmernadrágot visel, kényelmes csíkos inggel, miután leülök, ő is elhelyezkedik barna fotelében. Hátradőlve hallgatom történetét.
- Morvaországból származik a család, onnan költöztünk Magyarországra 1914-ben. Negyedik generációs köteles folytatója vagyok a Kotrás sapkakészítő vérvonalnak. A Kotrás család nem kis család, apámék öten voltak testvérek, mindenki Debrecenben született - elvesz egy régi dokumentumot az asztalról, amit láthatóan előre odakészítettek.
- Itt van egy belügyminisztériumi papír 1943-ból, ekkor fogadták nagyapámat az öt gyerekével és új feleségével együtt magyarrá - hosszan néz egy régi fotót, majd óvatosan felém nyújtja.
- Ezen a fotón nagyapám üzlete látszik a nagytemplom mellett, Kotrás László sapkakészítő. Az élet úgy hozta, hogy 1948-ban fel kellett hagyjon a tevékenységgel az államosítás miatt, én ekkor születtem. Apám, id. Kotrás Zoltán 1956-ban mestervizsgázott, mert ki akarta váltani a kisiparos tevékenységet, az akkori politikai vezetés azonban, nem engedte. Két kalapos elég Debrecenben, nincs szükség többre! Ezt mondták neki. Kényszerpályára került. A textiliparban szabászatvezetőként helyezkedett el. 1976-ban cégegyesülést követően, megszűnik a szalagmunka, ekkor megragadta a kínálkozó lehetőséget és kiváltotta a kisiparos tevékenységet. Azt senki nem tudhatta, hogy 1957-től apám munka mellett, vacsora után, addig varrta a sapkákat otthon, amíg el nem álmosodott; mert az emberek nem a kalapot keresték, hanem a sapkát, és sapkát varrni csak apám tudott. - nyomatékosan enyhén állát felfelé emeli, alig észrevétlen.
- A kalapboltok adták a soha el nem fogyó megbízást a munkára. Gyermekként azt láttam, ha otthon volt, varrt… mindig dolgozott.
- Apám szigorú, de igazságos volt. Gyakran sírtak az asszonyok miatta, sok nővel dolgozott együtt a textiliparban, megríkatta őket, csak a tökéletes szabást, hajtást, varrást ismerte el. Ennek ellenére mindenki nagyon szerette - megáll egy pillanatra, kitekint az ablakon, hosszasan néz kifelé… keresi, kutatja az emlékképeket, majd folytatja: - Az Űrhajósok terén egy pincében kezdte apám a sapkakészítést, de hosszútávon nem lehetett erre alapozni, kevés bevételre tett szert. Aztán jött a piacolás kéthetente szombaton, Nyíregyházán. És minden megváltozott, beindult a termelés, elindult a kereslet, megismerték az emberek a munkáit, egyre több megrendelés érkezett. Műhelyre volt szükség és raktárra, ezért 1978-ban megvette a Vár utcai üzletet, ettől kezdve bolton keresztül történt az eladás.
- Az építőiparban dolgoztam tíz évet, hetventől nyolcvanig, minőségellenőrzéssel foglalkoztam - ősz szemöldökét felvonja, beletúr hajába és hangosan felnevet. Tudom, egy igazán jó sztori következik.
- Sanyi bácsi volt a munkavédelmi főfelügyelő, felhívott, ismerte az apámat régről, fiatalkorából. Hívott, hogy neki szüksége lenne egy emberre, menjek a központba hozzá, oda dolgozni. Kértem pár nap gondolkodási időt, aztán felhívtam három nap múlva, hogy nem megyek oda se, de itt se maradok, ahol most vagyok! – ahogy meséli, megemelkedik a hangja, határozottá válik, éle lesz a szavainak, szinte megemelkedik a fotelból.
- Úgy éreztem, most kell nekem eljönni innen, megyek apámhoz dolgozni. Szerettem volna a családi hagyományt továbbfolytatni, nem bántam meg a döntésem. Apámnak akartam segíteni, láttam, egyre nagyobb az igény a sapkákra, a bevétel biztos. Akkor még nem volt kínai bazár, két kalapbolt volt mindössze Debrecenben, de annyi féle sapkát nem tudtak készíteni, mint mi. Nálunk volt választék, így 1980-ban beálltam mellé dolgozni, két év múlva pedig levizsgáztam mindhárom szakmából. Hétfőnként a téeszből az anyagbeszerzők lapokkal jöttek, erre volt felírva az igény: kinek, milyen és mekkora méretű sapka kell.
- A szakma összetevőkből áll, mint az ételek. Az én szakmámban van a masamód, a kalap és a sapka. Később nem különült el egymástól a három iparág, egy szakma lett. Annak idején, ha valaki ki akarta váltani az ipart, le kellett vizsgáznia mindhárom szakmából, csak ezután tehetett mestervizsgát. Ma már nincs vizsga ebből, nem lehet tanulni, nincs sehol. Kihalt szakma - önkéntelen nagy sóhaj hagyja el száját.
- Manapság már szabadon lehet mindent csinálni, ezt a szakmát is, aki tud varrni, az varrhat bugyit is és sapkát is - széles mosoly kíséretében, tehetetlenül széttárja kezeit, ezzel mintegy beletörődve a szomorú ténybe.
Amikor megkérem, hogy meséljen munkásságáról, kényelmesen elhelyezkedik a fotelban, arca felderül, tekintete éberré válik, emlékek tódulnak idős szívébe, mély lélegzetet vesz és elkezdi a történetét.
- Apám 1986-ban betöltötte a hatvan évet, elment nyugdíjba. Ez csak annyit jelentet, hogy átvettem a céget, már a nevem alatt készültek az áruk, de továbbra is bejárt dolgozni az üzletbe, rendületlenül készítette a sapkákat. Szerettem ezt az időszakot, együtt dolgozhattunk. 1983-ban a feleségem is csatlakozott a vállalkozáshoz, a lányaink is épp úgy születtek ebbe a nagy kerek egészbe, mint ahogy én születtem negyvennyolcban. Sapkát, kalapot, masamódot mindig egy bizonyos réteg viselt, most a városi divat követői hordanak kalapot. Húsz-harminc évvel ezelőtt lehetett látni az emberek fején, többet. Mindig felismerem a saját készítésű sapkáinkat. Volt időszak, amikor Debrecenben csak a mifélénkben jártak az emberek. Ha valaki belép a boltba, akkor ránézésre megmondom, mekkora a fejmérete. Nem kérdezem meg sosem, egyszerűen odaadom a sapkát vagy a kalapot. Volt olyan, hogy azt mondta a hölgyvásárló, neki nagyon nagy feje van! - Ne tessék rosszra gondolni, de nincs abba semmi! - majd hozzátettem azt, hogy: - Az a rossz, aki rosszra gondol! - hangosan felkacag, emlékekkel a szívében.
- Hagyományos gépi varrással dolgozunk. Apám lábhajtásos varrógéppel dolgozott otthon. 1965 körül lehetett, amikor az Arany Bikába egy látványkiállításra elment, akkor vette meg az első elektromos varrógépét - könny szökik szemébe, elhallgat egy pillanatra, megköszörüli torkát, majd folytatja.
- Mindig nagyméretű ollóval szabta apám az anyagot, volt, amikor hat anyagot is egymásra tett. Nem volt egyszerű munka, erős kéz kellett hozzá. Abban az évben, amikor mellé szegődtem, a feleségemmel kint voltunk Ausztriában és vettünk egy elektromos szabászgépet. Az öreg ki volt akadva! A régi időkből már csak egy-két bélyegző, régi céges papírszerűségek maradtak mindössze. No, meg a műhelyben lévő békebeli vasalók, amelyek valaha használatban voltak.
- Hogyan készül el egy sapka?
- Az anyag minősége, szála, vastagsága nagyon fontos. Sablonnal dolgozom, körberajzolom az anyagra, kiszabom és megvarrom. Ennyire egyszerű! – és széttárja két karját, miközben a levegőbe ujjaival szabásmintákat rajzol.
- Ha tetszik valami, egy fazon, egy új irányzat, ránézek és megcsinálom. Sablont készítek, rajzolok, szabok, varrok.
- Mikor készítette első, saját készítésű sapkáját?
- Pontosan emlékszem a dátumra, 1970-ben volt, 22 éves koromban, a katonaság után. Öt barátommal Jugoszláviába mentünk kirándulni, varrtam magunknak nemzeti színű, piros-fehér-zöld, simléderes sapkát. Azelőtt sosem varrtam semmit. Vagy de! Nagyon jól tudtam stoppolni, gombot felvarrni - nevet, olyan igazin, olyan őszintén, hogy önkéntelen én is hangos nevetésen kapom magam. Miközben elindul valamiért, amit meg akar mutatni nekem, szétnézek. Tisztaság, rend, nyugalom, otthon. Ahová jó hazatérni, ahol jó megpihenni. Könyvek, napilapok, újságok, friss divatlapok. Ilyen a hetvenes éveiben járó, egyszerű sapkakészítő, kétkezi dolgos munkával megkeresett, hagyományokkal átölelt otthona. Visszatérve régi képeket mutat a Csapó utcai boltról.
- A Csapó utcai üzletet 1992. december 12-én vettük át, szükségünk volt nagyobb helyiségre a készárunak és raktárra. Az üzlet alatt van egy nagy terület az lett a raktár, ott elfért minden. Régi bútorokkal volt akkor még berendezve a bolt, ami olyan nagynak bizonyult, hogy nem tudtuk megtölteni sapka áruval. Ezért a szomszédból bizományba kértünk villanyrezsót, vasalót, kávéfőzőt, ezeket is beraktuk árunak. 1992-óta megannyi válság, átalakulás és most a vírushelyzet ellenére is, minden nap bemegyek és dolgozom. Később az üzletet, ami az ódon Wiener bérház fölszintjén 1938-ban épült, teljesen felújítottuk. Aztán a Vár utca mögötti lakást is megvettük az üzlethez, megnyitottuk műhelynek. Nagyon szeretem, hogy látható eredménye van a munkámnak, és csak én tudom, mennyi munka volt vele, de mindig megéri. Egy jó sapka, kalap, örök darab. Képzelje, van olyan vásárlónk, aki húsz-harminc éve visszajár ugyanazért a fazonú kalapért, amit csak nálunk lehet kapni. Szeretem a visszafogott, elegáns darabokat, klasszikus fekete, szürke, barna, kockás színekkel. Szívesen készítek tengerészsapkát, fontos hogy jelvény kerüljön rá, ezt már továbbfejlesztettem egy fekete alapon készült, hímzett, nagyobb jelvényre, a siltjén koszorúszerű díszítés is van. Nekem az az élmény, ha elkészül egy színvonalas, szép kis darab. Ma is bejárok a boltba. Minden nap 1992-óta, de már nem készítek sapkát, a szabáson kívül nem nagyon csinálok mást, adminisztrációs feladatokkal foglalkozom. Nem tudok már olyan ütemben haladni a varrással, ahogy kellene. Amikor bejött a vírus, akkor maszkokat varrtam, jólesett, nem volt megerőltető - mesélne még, de látom, fárad. Szalad az idő.
- Két felnőtt lányom van - apai büszkeséggel mutatja a fotókat.
- Nagyobbik lányom családjával együtt Hamburgban él. Csak az általunk készített sapkákat árulja. Ehhez ragaszkodott. Kizárólag Kotrás sapkákkal kereskedik. Kézműves vásárokra jár, öregbíti a nevünket. Vettek egy hatvanvalahány éves tűzpiros tűzoltó autót. Átalakították, és azzal járnak vásározni. Két fia van a lányomnak, tizenkilenc és a tizennégy évesek - elmosolyodik, miközben beszél.
- Az unokáim az anyjukkal együtt mennek a piacra árulni, ahogy tette nagyapámmal apám, apámmal én. Kisebbik lányomnak Budapesten van sapka,- kalapboltja. Webshopot is működtet, online értékesítéssel is foglalkozik, közösségi oldalon menedzseli a fejfedőket. Nagyon felkapott hely, sok híres ember jár be a boltba. Nagyon büszke vagyok rájuk! – mondja elérzékenyülve.
- Elégedett ember?
- Elégedett ember vagyok. Ha bármi mást csinálhatnék, akkor is sapkákat készítenék. Boldog vagyok, mert apám megélte a sikeremet. 1986-ban vettem tőle át a belvárosi üzleteket, 2004-ben halt meg. Húsvét másnapja volt, elmentem hozzájuk locsolni, előtte évekig nem, hiszen családos ember voltam, nem jártam locsolkodni már. Beszélgettünk, iszogattunk kicsit. Mondta, hogy másnap jön be dolgozni, elmesélte, mit fog csinálni. Nem volt másnap. A szíve feladta. Elég volt neki a munkából - idős szeme könnybe lábad, aztán tekintete megtelik végtelen gyengédséggel.
- Egy életre szóló örökséget hagyott maga után - szól halkan, miközben fejével bólogat és a tölgyfa asztalon heverő családi fotókra pillant.
- Nem kívánhatok én sem mást gyermekeim számára, mint, amit apám kívánt nekem, egy elégedett és boldog életet!
Loós Kati
Új hozzászólás