A Morskie Oko egy tengerszem elnevezése a lengyel Magas-Tátrában, a szlovák határnál. Magyarul Halas-tó.
34 hektáros területével a hegység legnagyobb tava. Mélysége eléri az 51 métert. Az 1410 m magasan elterülő állóvíz felett még egy másik, kisebb tó található. Föléjük, mint egy fal tornyosul a Mengusztfalvi-csúcs, tőle keletre pedig Lengyelország legmagasabb hegye, a Rysy (Tengerszem-csúcs).
A március 15-ei ünnep miatti hosszú hétvégén egy csapattal Lengyelországba kirándultam. A tengerszemet a három nap egyik programjaként kerestük fel. Ezt így egyszerű leírni, ám megvalósításához komoly erőfeszítések szükségeltettek. A fáradozást azonban az oda-vissza 19 kilométeres túra során látott szépségek bőven kárpótolták.
Közvetlenül a lengyel-szlovák határ előtt ágazik ki a 49. sz. főközlekedési útból egy keskeny aszfaltcsík, amelyen az egy kilométerre lévő Lysa Polanába jutottunk. A buszt a parkolóban kellett hagyni. Néhány órás ácsorgásért el is kértek 35 zlotyit (kb. 2500 Ft). Mi sem úsztuk meg fizetés nélkül. A Tátrai Nemzeti Park területére lépésért fejenként 5 zlotyit volt muszáj leszurkolnunk. Gyorsan tízes csoportokba szerveződtünk, így már kaptunk fejenként fél zlotyi kedvezményt. Különben a túrázó megérti a belépődíj szedését, hiszen a park dolgozói komoly munkát végeznek azért, hogy az odalátogatók a jelzésekkel ellátott túraútvonalakon biztonságban közlekedhessenek. A befolyt összeg jól kiegészíti az állami támogatást, így többet fordíthatnak a Nemzeti Park fejlesztésére. (Meggondolandó magyarországi bevezetése.) A magyar fizetőeszközben kb. 350 Ft, nem egy ökör ára, minimális összeg a természet használatáért. Itthon sem ártana a nemzeti parkok szűkös pénzügyi keretét kiegészítendően hozzájárulni, ráadásul a kirándulókat az a kellemes érzés is eltöltethetné, hogy ily módon is tettek a honi természet- és környezetvédelemért. Sőt, ajánlatos a nemzeti parkok területein kívül is jelképes (mondjuk 50 Ft) díjat kiszabni. Sok kicsi, sokra megy. A természet óvása érdekében ezen kívül növelni kellene a többször használatos tárolóeszközök (üvegek, műanyag flakonok) arányát. A lakosságot érdekeltté kellene tenni az észszerű hulladékkezelésben. Például a göngyölegek visszaváltási díja motiváló legyen, ne az üzletláncok nyúlják le a hasznot (fillérekért veszik vissza azokat az üvegeket, flakonokat, amelyekért a vásárlók 20-50 forintos betétdíjat és az áru árába beépített termékdíjat fizetnek). A természetdíj melletti agitálás ugyan pénztárcánk ellen irányul, de ha nem teszünk semmit, unokáink Magyarország helyett egy szemétkupacon próbálnak majdan megélni. Szomorú a hazai valóság. (Autózzanak végig a létavértesi úton, ízelítőt kap a szemétvalóságról!)
De vissza a Magas-Tátrához! A parkolótól a tóig tartó, több mint 9 kilométeres távon 400 méteres szintkülönbség leküzdése várt ránk. Néhány levágást leszámítva, végig kocsiúton haladhattunk. Az emelkedés enyhének, de állandónak bizonyult, vagyis a tengerszemig csak felfelé, onnan pedig lefelé gyalogoltunk. A gyakorlott túrázók tudják, ez a fajta kilométerfalás, az út egyhangú emelkedése okán, egyoldalúan terheli a lábizmokat, ezért örültünk annak az egy-két rövid vízszintes szakasznak, amikor csökkenthettük az adott combrész terhelését.
A tóhoz való eljutás szabályokhoz kötött. A belépődíjról már ejtettem szót. A park szabályzata tiltja a ködös, esős időben történő túrázást. A környező csúcsok megmászását tervezőknek ajánlott indulás előtt bejelentkezni, hogy baj esetén a hegyi mentők gyorsan tudjanak segítséget nyújtani. Télen lavinákkal kell számolni. Gyaloglásunk napján a veszélyt jelző ötfokozatú skálán a sárga, azaz a kettes fokozat volt érvényben, ami azt jelentette, hogy csak a megjelölt útvonalakon, elővigyázatosan túrázhattunk. Ellenben lezárták azokat a szakaszokat, ahol lavinára lehetett számítani. A veszélyt jelző harmadik szint elrendelése esetén nem léphettünk volna a nemzeti park területére. Hogy mennyire komoly veszélyről van szó, mi sem bizonyította jobban, minthogy magam is hallottam egy, a csúcsok felett elhaladó repülő keltette rezgéstől meginduló hóomlás jellegzetes, tompa durranó hangját, majd a lezúduló hótömeg sivítását. A tengerszemhez közeli etapon legalább négy helyen találkoztam korábbi lavinák alkotta hóbuckákkal, -falakkal.
A természet pusztító erejű. A csúcsok közötti hasadékokon a völgybe zúduló, gyakran orkánerejű szél derékban töri a fenyőket, tarol le egész erdőrészeket. Ráadásul a 2004-es szélvihar okozta hatalmas károk után még mindig sok helyen foghíjas a természet. A szél megbontotta az összefüggő tűlevelű erdőt. Helyüket tájidegen fafajok, igénytelen bokrok „foglalták el”, megfojtva a friss fenyőtelepítéseket, vészesen megváltoztatva a környék flóráját. Talán már vissza nem fordítható folyamatról van szó.
A Park munkatársai nem unatkoznak. Bőven ellátja őket munkával a természet. Napról-napra komoly küzdelmet folytatnak a turistautak járhatóságának biztosításáért, ami a gyakorlatban megszámolhatatlan köbméternyi fa feldarabolását, elszállítását, fakorlátok, sziklakövekből épített lépcsők helyreállítását jelenti. A vadgazdálkodás ugyancsak bőven ad munkát számukra. Az erdőbe járók becsüljék meg, amit értük tesznek!
A parkolótól négy kilométert megtéve jutottunk a Mickiewicz-vízesésig. Itt a Roztoka-patak vize zúdul alá, zubog tovább a völgy felé. A hetedik kilométer megtétele után értünk a Wlosenica lovaskocsi állomásra. Ugyanis, akik nem kívánnak gyalogolni, a gorál népviseletbe öltözött helyiek által üzemeltetett lóvontatású szekereken is feljuthatnak a tengerszem közelébe. A csaknem egyórás kocsikázásért borsos árat kérnek. Az oda-vissza út 80 zlotyi (kb. 5700 Ft). A keréken érkezők az állomáson kénytelenek leszállni, mert a lovasfogatok nem mehetnek tovább, ezért a hátramaradó közel két kilométernyi utat csupán gyalog tehetik meg.
A Morskie Oko (Halas-tó) partján áll a Stanislaw Staszicról (lengyel természetjáró volt) elnevezett turistaház, ahol megpihenhetnek a felérkezők, ehetnek, ihatnak, közben élvezhetik a páratlan panorámát. Energiával feltöltve vághatnak neki a tó körbejárására, sőt felgyalogolhatnak a felső tengerszemhez is. Ott jártunkkor a víztükröt vastag jégpáncél borította, elbírta a rálépő embert.
Felfelé az utat kerek két óra alatt tettem meg, visszafelé gyorsabban haladva, 1 óra 45 perc alatt sikerült leérni.
A gyaloglás alatt fotózva számtalan képen sikerült megörökíteni a páratlan szépséget. A képek ITT tekinthetők meg.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás