Dehogyis gondolta akkor, tizenegy évesen, a főváros negyedik kerületében, hogy ez az ötvenhat lesz az az ötvenhat. Amire egy darabig majd egyáltalán nem, aztán egy ideig úgy, majd legújabban meg így kell emlékezni.
És valamennyire mindig másként, mint ahogy benne megmaradtak képek, hangok, jelenetek: a gimnázium szétlőtt falairól, a tejbolt előtt várakozók hosszú soráról, a rendőrség fellobogózott épületéről és persze a kokárdaosztóról.
Mert, ha gondolta volna, hogy az maga a történelem, talán kiszökik a Mária utca sarkára, jól megnézi a belváros felé húzó, zsúfolt teherautókat, és nemcsak a plató-kórusok közeledő, majd távolodó skandálásra emlékezik majd: „Vesszen Gerő!”
Akkor pontosan kikérdezte volna a mesélőket, hogyan is történt az a bizonyos ravatalozás Újpest első halottja tiszteletére, mert csak annyi maradt meg a mendemondából, hogy állítólag az István téren, a Szovjet emlékmű előtt terítették ki, és nemzeti színű zászlóval takarták le a koporsóját. Egy arra motorozó titokzatos bőrdzsekis meg hatalmas csokor virágot hajított az alkalmi emelvény lábához. Kis volt az áldozat és ki a motoros? És milyen színű volt a virág: Soha nem fogja megtudni immár.
Mert tizenegy évesen csak élvezte, hogy nem kell iskolába menni és várta, hogy a Dózsát Újpestre kereszteljék vissza, ha már egyszer a Kinizsit is Ferencvárosnak hívják, és a Vörös Lobogó MTK lett megint. És boldog izgalommal készült Apa esti felolvasásaira. Mert Apa a hirtelenjében kiadott Tarzant olvasta fel.
Jaj, dehogyis gondolta volna, hogy keresztanya udvarlóját, későbbi keresztapját a verőfényes Árpád útról, a kokárdaosztásból a korszak legsötétebb börtöneibe juttatja a sorsa. Hogy először társaival együtt halált kérnek rá, aztán életfogytot, míg a végén beérik tizenkét évvel, amiből hatot le is tölt. Hogy amikor kiszabadul, örökre nyomot hagyót, ismeretlen eredetű forradások lesznek a lábszárán és fogakat kell csináltatni neki. De nem panaszkodik, nem mesél, csak gyűlöl. Mindhalálig. És várja, hogy megváltozzon a rendszer, hogy kimenjenek az oroszok. Hiába várta...
Nem szerette a keresztapját. Keresztanyja udvarlójaként se, hősnek se, mártírnak se. A természetét nem szerette: erőszakosnak, csak a maga igazát ismerő embernek tartotta. De akkor, ott, azon a napsütötte délelőttön az Állami Áruház előtt szép volt a jelenet: családok jöttek-mentek és a derűs, a szó szerint felszabadult kavalkád közepén ott volt a „Hosszú Laci,” - ahogy nagyanya elkeresztelte. Egyik lábával a járdát támasztva ült a versenybiciklijén és hatalmas gombolyag nemzeti színű szalagból kokárdának valót szabott mindenkinek, aki arra járt.
Pedig talán már azon a délelőttön is arról suttogtak az emberek, hogy a Megyeri Csárdánál nemzetőrök ásták be magukat feltartóztatni az oroszok várható támadását. A következő napokra pedig kiürültek az utcák, mindenki visszahúzódott a falak közé. Akik kimerészkedtek, furcsa, félelmet keltő híreket hoztak lincselésekről, személyes bosszúállásról. Az emberek közé beköltözött a rettegés. Nem tudták, kitől kell inkább félni, a bevonuló oroszoktól, vagy azoktól a felkelőktől, akiknek talán jobb lett volna, ha nem jut fegyver a kezébe.
Mint a Vadász Iminek. Kisfiú kora óta fenegyerek hírében állott a környéken szülei legnagyobb bánatára (különben örökbefogadott gyerek volt), amikor meg már kamaszodni kezdett, többször kereste a rendőrség és ismert volt kerület szerte. Úgy hallották, elsők között jutott fegyverhez és ott volt a kilencek között, akik befészkelték magukat a Könyves Kálmán Gimnáziumba, hogy illő fogadtatásban részesíthessék a ruszkikat. Géppisztolyokkal, páncélököllel, Molotov-koktéllal.
A tankok aztán szét is lőtték az épület egyik szárnyát, miközben a fiúk szerencsésen elmenekültek a pincéken át. Vadász Imi disszidált, majd később a Francia Idegenlégióból jöttek róla hírek. Kibírta, túlélte. Szolgálati ideje lejártával Párizsba költözött, de ott két, vagy három év múlva meghalt. Hogyan, miben, milyen körülmények között, kideríthetetlen maradt. Elhunyt. Így szólt az értesítés. Többet nem tudtak meg a szülei sem. Csak nemsokára utána haltak.
Réti János
Új hozzászólás