Kimentem a Nagyállomásra. Hamar kiderült, nagyfokú türelmet tanúsítson, aki MÁV szentélybe lép, szolgáltatásokat kíván igénybe venni. A hangosbemondó leggyakrabban közölt információja a késés, az utazni vágyók szíves türelmének kérése. Fehérgyarmat felől harminc percet késett a vonat. Érkezésig tizet lefaragott. Nagykereki, Füzesabony felől érkező vonatok sem tartották a menetrendet. A pesti IC sem lógott ki a sorból. A késő vonatok szégyenükben szinte besunnyogtak az állomásra. Hiába a lopakodó érkezési mód, a vasúti szpíker könyörtelenül jelezte érkezésüket, majd a leszálló utasokat nógatta sebesebb ügetésre: „igyekezzenek az átszállással!” Hipp-hopp, eltűnt a szíves türelem elvárása, mintha a késés oka maga az utas mérsékelt átszállási tempója lenne.
Miért is késnek a vonatok? Mert rossz a pályák állapota. Elöregedett a személyszállító gördülő állomány. Az ellenvonat is késik…, stb. Valójában az okokról halvány lila gőzünk sincs. A vasutasok nem kötik az orrunkra. Csak a késés tényét közlik, de a miértre nem adnak magyarázatot, türelmünket annál inkább kérik.
Japánban közismerten pontosak a vonatok. Ha késnek, a vasutasok szamurájkardjukba dőlnek. E rítust képzeljék el a MÁV-nál! Mára, a sínek mellett, írmagja sem maradna az egyenruhásoknak.
Egy püspökladányi vonat esetében fény derült a késés okára.
Nagydarab kollégánk fáradtan nyújtotta kezét:
- Szép csendes napunk volt – ami magyarra fordítva annyit jelentett: bolondok háza volt. Azzal elbandukolt a Nagyállomásra. Felszállt az esti vonatra. Néhány szürke, fáradt arcú utas gubbasztott az üléseken. Kollégánk is bevackolta magát az ablak mellé (menetiránnyal szemben). Aludni szeretett volna.
Szendergéséből nem lett semmi. Kivágódott a kupéajtó, egy pár rontott a csendben ücsörgők közé. Még a berobbanás lendületével huppantak az első szabad helyre. A férfi azonmód fennhangon utasította oldalbordáját:
- Asszony, menj lopni!
Indult is őnagysága. Árgus szemmel vizslatta az utasok poggyászát, szemlélte táskáit, szatyrait.
Néhányan felháborodottan kiáltottak kalauzért. Jött is. A pár menetjegyeit kérte. Miért is lett volna nekik? Életükben nem váltottak eddig egyet sem!
- Akkor le kell szállniuk! – szögezte le a vasutas.
- Nem szállunk!
- Addig nem indul a vonat – vonta meg vállát a jegykezelő.
Eltelt tíz perc, húsz. Ácsorogtak. Túl voltak az indulás idején.
A két potyautas nekibátorodott. Pofátlanul rápöffentettek egy-egy bűzrúdra. Ekkor fogyott el a kolléga türelme. A helyéről felpattant. A párhoz lépett. Ellentmondást nem tűrő hangon, erélyesen reccsent a vígan cigarettázókra:
- Szedjék a holmijukat és takarodjanak!
A föléjük hajoló hústoronytól, kemény hangjától, megszeppent a két potyázó. Motyóikat kapkodva összeszedve, sietve szálltak le a vonatról.
A kolléga lehúzta az egyik ablakot, kiszólt a peronon ácsorgó kalauznak:
- Most már mehetünk.
A szerelvény húszperces késéssel indult negyven kilométeres útjára.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás