Vihar előtti komor csend. Fekete fellegek egyetlen masszává egyesülve araszolnak a sík vidéken. Tüzes nyilak vágnak fájdalmas, mély sebeket földbe, fába, házba. A távoli villanások hű kísérője, a mennydörgés moraja még a levegőmolekulák trillióinak (vagy több?) súrlódásában vész el. A közelben villás farkú fecskék cikáznak. Komoly rendet vágnak a repülő rovarok magas páratartalomtól elnehezülő szárnyú egyedei között. Verebek nyugtalanul ücsörögnek a fákon. Elviselhetetlen csiripelésük félelmüket jelzi.
Két öreg izgatottan kémleli az egyre tornyosuló, fenyegetően hömpölygő cumullusokat. Az aprócska bácsika bizton állítja, eső lesz, a vihar felénk tart. Vele hasonló korúnak tűnő magasabb komája az ellenkezőjét állítja. Én, a kőrengetegben élő homo colonus, hinném az egyiket, igazat adnék a másiknak is, hiszen csekély természeti tapasztalatommal az öregek mellett labdába sem rúghatok.
- Mondják már meg, mire alapozzák jóslataikat? – kérdezem kíváncsiságtól furdalva.
Meglepve merednek rám, mintha eszkimót látnának. Mentségemül szolgál, hogy ami nekik természetes, nekem héber. Elnéző mosollyal kísért fejcsóválással nyugtázzák érdeklődésem. Az apró öreg fog okításomba:
- Nézd, fiam! Mi már megettük kenyerünk javát. Sokat láttunk. Régen reggeltől estig dolgoztunk a téeszcsében. A földek szanaszét voltak. Van, amelyikért hetedhét határon túl mentünk. Megboldogult csikó koromban sok vihar volt, mintha azok is a szegények sanyargatói közé álltak volna. Közöttük pusztított. Hajdanán nagyon féltem. Nyakunkba szedtük lábunk, úgy nyargaltunk a fa alá. Néha olyan közel csapott le a ménkű, hogy szentül hittem, menten ott pusztulunk el… No, akkor kitapasztaltam a viharokat… - homlokát ráncolva az égre tekint – Furcsák ezek a mostaniak. Nem olyanok, mint a mi időnkben. Akkor, amerről fújt a szél, arról jött a vihar. Most meg? – mered elgondolkozva a közelgő vész felé. – Van, amikor mindenfelől jönnek a felhők, aztán továbbúsznak anélkül, hogy egy csepp eső is esne. Vagy kerülgetik a falut, szelük is itt van, aztán semmi. Bezzeg a szomszédban!
- Biztos az atom – kapcsolódik a beszélgetésbe puszi pajtása. – Annyit robbantgatnak. Figyeld meg, öcsém, nem lesz jó vége.
- Nem bírjuk már követni az eseményeket – veszi vissza a szót az apró szépkorú. - Öregek vagyunk, fáradtak. Annyira összegabalyodott a világ dolga, hogy az Isten se ismeri ki magát. Mi már csak csendért, szép halálért fohászkodunk.
- Maguk még sokáig fognak élni – jósolom, és kívánom is.
- Á, dehogy! – ellenkezik a magasabbik. – Sok mindenen átmentünk, de a Kaszást nem lehet kicselezni.
- Én most szeretnék fiatal lenni – sóhajt mélyet az alacsony bácsi. – Béke van. Tanulni lehet. Orvos szerettem volna lenni, de nem volt elég pénz rá. Mozdonyvezető lettem… Jó a mai fiataloknak, csak nem tudják megbecsülni azt, ami van, pedig ők már a készbe születnek.
Egy esőcsepp találja telibe az orromat.
- Na ugye, nekem lett igazam!... – fordul diadalmasan cimborájához az apró. – De szedjük a lábunk, mert bőrig ázunk!... – A viszontlátásra! – intenek nekem gyors búcsút, és meglehetős fürgeséggel loholnak fejük felé fedelet keresni.
Az eső elől hűséges Suzukimba ülök. Tetején már sűrűn kopog a zápor ezernyi kövér cseppje. „Mozgó esernyőmet” indítva, a város felé tekerem kormányom.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás