Tavaly gazdag jubileumi programsorozattal emlékeztek a táncosok, hozzátartozók és a „hajdan hajdúk”, hogy hatvan éve végzi küldetését a Hajdú Táncegyüttes. Az idén Járjunk egy szép táncot! címmel könyv jelent meg az együttes évtizedeiről.
Két vezető, egy hajdani (dr. Kardos László) és a mostani (Tiszai Zsuzsa) volt a fejezetek írója, szerkesztője, a szerkesztésből kivette részét Koroknai Katalin is, aki egy ideig betöltötte az együttesnél a művészetvezetői tisztet. Mutatós kötet van a kezünkben, az Alföldi Nyomda terméke, amelynek tervezőszerkesztői feladatát a jeles képzőművész, Burai István végezte.
E sorok írójának - elég régen már – szerencséje volt külhonba turnéra utazni a Hajdúval. Bulgáriában volt a társaság, megnéztük Sumenben a Kossuth-házat, érdekes volt a titkos rejtekútjával, s egyáltalán historikus levegőjével.
Bizonyára jártunk törökök lakta vidékeken is, kíváncsi voltam, hogyan élnek a muszlim „kontyosok” kisebbségben rekedt utódai. Hát bizony nagyon szegényen. Semmiféle világhódító dölyföt nem mutattak már ezek a szíjas, meggörbült emberek, akik – mint nálunk a tanyázó parasztok – szívesen üldögéltek portáik előtt valami lócán. Talán még szerényebb lehetett a megélhetésük, mint a bolgároké a legelesettebb régiókban. Az akkori szegénységüknél csak a mai lehet keservesebb.
Bizonyára jártunk Várnában is (vagy legalább valahol a tengerparton), mert emlékszem, a zenész Pástyán Laci mókásan zohorált: bulgárok, bulgárok, minek hordtátok ide ezt a sok homokot? Meg azt is javasolta, hogy szörfözés helyett sörfözzünk inkább. S úgy is tettünk.
Az is megmaradt, hogy visszafelé lerobbant a buszunk, a két sofőr képtelen volt megcsinálni, s a Hajdú Volán pénzén egy Duna-parti város egyik hoteljében töltöttük az éjszakát, az volt utunk legszínvonalasabb szálláshelye. Merthogy Sumenben (vagy hol?) egy középiskolai kollégiumban laktunk, ahol néha esténként nem volt víz és villany. Ja, a vécé közös volt, egymás szomszédságában szabadultak meg feleslegeiktől fiúk és lányok, sötétben, víz nélkül. Csodáltam, hogy nem panaszolkodtak különösebben, sok mindent megélhettek már külhoni és hazai turnéik alatt – gondoltam róluk.
Jártunk Kaszpicsánban (ha jól emlékszem a város nevére), s néhány általam feledésbe merített faluszerű településen. Ám azt élesen látom magam előtt, hogy az együttesnek mindig nagyon szép sikere volt. Többnyire egyszerű emberek alkották a publikumot, akik gyorsan vették a lapot, néplélek megérti a néplelket. A prímás Jany Tibi sok kitartó tapsot aratott a Pacsirtával, a román cigány Sile Dinicu remek szerzeményével, amelynek előadásával a hegedűs mindig megcsillogtathatja virtuozitását.
Nagyon találónak éreztem, hogy a tanítványok Fülig Jimmynek nevezik Kardos Lacit, mert folyton udvariasan mosolygott a vendéglátókra. Néha oda sem figyelt, de kitartón és hűségesen mímelte a feszült eszméletet, közben nyilvánvalóan a színpadi tennivalókon gondolkodott. Amennyire meg tudtam ítélni, kitűnő együttesvezető volt, máskülönben hogyan is maradhatott volna a csapat élén 28 éven át? 28 évesen kezdte, s 56 évesen adta át a stafétabotot. Úgy láttam, hogy a gyerekek szeretik őt, ő meg igyekezett igazságos és türelmes lenni mindenkihez. Ha voltak (is) kedvencei, igyekezett titkolni.
Ja, a könyv? E sorok írójának az anekdoták tetszettek legjobban, a mókás esetek, amelyek nemcsak a táncosoknak, a résztvevőknek maradtak emlékezetesek, találunk benne mi is, autszájderek szórakoznivalót.
Magam elég gyakran írtam folklórtémákról, a népművészeti tevékenységek műveléséről, természetesen néptáncestekről is. Igyekeztem belemélyedni ennek a gyönyörű művészetnek az esztétikájába. Egy-két alkalommal a Táncművészet című folyóiratba is sikerült befurakodnom – no nem úgy mint néptánc-esztéta, hanem mint tudósító (mondjuk valamely együttes-jubileumról). Arany Lajos volt kollégám (aki e könyv anyanyelvi lektora volt) az egyik néptáncest-recenziómról paródiát írt, s az is belekerült a könyvbe. Lajos kidomborította a művészeti érdeklődés örve alatt kidudorodó erotikus vonzódásomat is a műfaj gyengébb nemű művelői iránt: Lajos nem tudja, hogy a néptáncos lányok olyan szépek és fotogének, hogy a magunk fajta földszintes férfiak egy ilyen csodalényt megszólítani is gyávák, nemhogy egyébre gondolhatnának.
Azóta már az idő is eltelt, most azon töröm a csürhejárást (a konyári dialektusban ez gondolkodást jelent), hogy a kisunokámat, Szofikát hogyan lehetne majdan rátörni a néptáncra, amely szenvedelem boldogít, művel és az esetek többségében (csak házinyúlra lövünk jelszóval) házasságba dönt.
Erdei Sándor
Új hozzászólás