Szombat délután tudatosult bennem igazán, a klubhűség nem nőhet az aktuális teljesítményről alkotott vélemény fölé. A Nagyerdőn hullottak az elsárgult falevelek, a nyár elmúlt. Egy valami azonban örök: a piros-fehér debreceni szív.
A Honvéd szurkolói a vendégszektor egy egészen szűk szegletét töltötték meg. Mégis – hozzájuk igen méltó módon – hallatták hangjukat a Loki-Kispest rangadó kezdetén. A DVSC fanatikusai pedig kiálltak a hangpárbajra és büszkén állták a sarat. A b-közép megdörrent. A csapatot biztatták, Dzsudzsák Balázsékon pedig látszott, nyerni szeretnének, újra naggyá tenni azt a bizonyos szárnyaskereket. Aztán jött az első, majd a második, meg a harmadik pofon. Valamennyire csupán egy felelet érkezett, a három kapott gólra csupán szépségtapasz volt az az egy árva találat. A lelátón pedig immár Tőzsér Dani került célkeresztbe. Kicsit elhamarkodottan. Bár a futballszövetség szokásos méltatása két tábortól érkezett egyszerre, az egykori kiváló középpályás neve csupán DVSC-szimpatizánsok száját hagyta el, igaz, ez esetben egy egész stadionnyi szurkolóét. Nagyjából háromezer vérszomjas drukkerét. Korai volt az indulat. A második felvonásban négyszer ugrott talpra a közönség. Először csak óvatosan, hogy a pályán lévő srácok is érezzék, messze még a vége. Aztán jóval felszabadultabban repültek a söröspoharak is, hiszen a két csapat közti különbség eltűnt. Ki más, ha nem Dzsudzsák!? Forgószélként söpört végig a Nagyerdőn a Vasutas-fanatikusok hangorkánja, a túloldalról pedig immár nem érkezett válasz, a vendégszektor zúgásából hirtelen csapott fel a közismert, a játék gyenge minőségére kihegyezett rigmus, amelyet debreceni szívvel – és füllel – igen kellemes volt a hazai után végre vendégfeldolgozásban is meghallgatni.
Még két pillanat, amikor a hálóba csapódó labda okot adott a tombolásra, majd három sípszó, amely után rég tapasztalt extázisban szakadt ki minden érzelem a helyszínen tapsolókból. Apropó, taps! Milyen, de milyen rég volt utoljára, hogy fiatal, idős, szakértő, érdeklődő együtt, felállva tapsoljon, és a barátok, családok egymást átkarolva éltessék a Vasutas-mez jogos viselőit!? E pillanatban pedig már egészen egyszerű volt elfelejteni, hogy valaha is Tőzsér Dani állt a figyelem központjában, hiszen valamit mégiscsak jól csinál ez a csapat, ha ilyen fordításra képesek a srácok. No, meg a Jeremiás-Dombi-edzőpáros, ha két meccs után máris négy pontot gyűjtött a cívisváros egy híján százhúsz esztendős gárdája. A lecke feladva a leendő mesternek.
Barna Marci
Új hozzászólás