Kilenc évvel ezelőtt, 2005. január 30-án halt meg 63 évesen Tar Sándor, az egyik legkitűnőbb író. Debrecenben, a Kishegyesi úton élt egy panellakásban. Rajongói az emlékére Tar-sétát szoktak rendezni, végig járva azokat a kocsmákat, ahol az író szívesen töltötte idejét – s persze szívta magába a kisemberi lét élményanyagát. (Az alábbi tárcanovella Tar Sándor modorában íródott.)
Az öreg naphosszat elüldögélt a konyhában, várta, hogy benyit hozzá a lánya vagy az egyik unokája, esetleg a fia jön autóval Debrecenből. A felesége meghalt, nem is érti, ő miért él még, úgy akartak elmenni, egyszerre, együtt, ahogyan éltek, jóban-rosszban. Aztán jött a fia, s azt mondta: apa, nem biztonságos itt magának egyedül, bárki rátörhet, csavargó kölykök, akiknek nincs munkájuk, de ha lenne, se dolgoznának, már megszokták a rablást, az ingyenélést, a szemük se rebben, amikor öregeket ölnek, fosztanak ki. Vagy ha kimegy apa, elesik, s ott dermed meg a fagyban. Ha behozzák, majd a falnak kell támasztani, mint egy biciklit, amíg kinyitják az ajtót – tréfált, s még az öreg is döncögött. Hát akkor mi legyen? – kérdezte. Tudok egy jó kis helyet, van egy idősotthon, isten bizony nagyon kellemes, én is oda szeretnék majd menni hajlott koromban – mondta a fia. Táborvölgyön van, falusias kisváros. Hárman vannak egy szobában, egész nap viccelődnek, beszélgetnek, esznek, isznak, alusznak, segítenek egymásnak, sétálgatnak a környéken, néha még szalonnát is sütnek. Meg aztán sokszor látogatnánk, gyakran kell arra mennem amúgy is. Havonta egyszer-kétszer vinném Erzsikééket is. Lehet, hogy többet látnánk egymást, mint eddig. Ha meg nem ízlene, haza lehet ide jönni bármikor. Bár legjobb eladni a házat, mert még inkább feltörnék, ha megérzik, hogy nem lakja senki.
Az öreg elég hamar rálett a dologra, mert nem szerette volna, hogy a lányának kelljen tisztába tennie, ha odáig fajul a dolog, s attól is félt, hogy az unokái utálkozni fognak, ha esetleg maga alá vizel vagy… Hát, jó van, nem bánom, ha úgy gondoljátok, s nem sírt-rítt, hogy a szegényházba visztek, ettől félt anyátok mindig, de jó, hogy nem érte meg. Teltek a hónapok, s az újdonság varázsa egy ideig lefoglalta az öreg elméjét, idejét, az ismerkedés a lakókkal. Egy szőrös arcú öregasszony rászállt, a vőlegényének hívta, mindig ölelgetni próbálta, az öreg alig tudta elkergetni a bottal. A fene egyen meg, kár, hogy az isten elvette az eszedet. Egyszer lezuhant a mennyezet egy darabja, szerencsére nem őt találta el, hanem a szobatársát. Annak sem lett különösebb baja az ijedségen kívül. Az otthon vezetője sajnálkozott, de örömhír, mondta, hogy a polgármester úr megígérte, hamarosan megcsinálják. Nem fog többet előfordulni ez a sajnálatos eset.
Úgy utálom ezt a két öreget, mint a bűnömet – mondta a fiának a legközelebbi látogatáskor. Meg fiam, izé, hozhatnál nekem olyan színes újságokat, tudod, amikbe meztelen nők vannak. Jó, majd hozok valamit, divatlapokat…Nyavalyát, olyanokat hozz, amikbe’ látszik minden. De hát, apa, mit szólnak a nővérek, gúnyolják majd, hogy vén hülye, éjszakára be kell pelenkázni, de a meztelen nők bezzeg érdeklik. Lesülne a képünkről a bőr. Akkor inkább hazamegyek, mondta mérgesen az öreg, ott annyit nézem az újságokat, amennyit akarom. De hát apa, hova menne, már eladtuk a házat, hát nem emlékszik, megbeszéltük, aláírta a papírt, maga is belátta, hogy ha nem lakják, összeomlik az a kis vályogház, még a tetejét is felveri a gaz.
Rémlik valami, motyogta az öreg megszeppenve, s még ordítozni se mert, félt, hogy soha többet nem látja a gyerekeit meg az unokáit ebben az életben. Ha élet ez.
Erdei Sándor
Új hozzászólás