A minap levelezőlapot hozott a postás, az egészségügy kíváncsi lett a tüdőmre. A megjelölt időpontban megjelentem a Jerikó utcai tüdőszűrő centrumban.
Valamikor hazánk a három millió tbc-s országaként volt ismert. Az orvostudomány fejlődésével sikerült a számot lenullázni, mostanság azonban megint terjedőben az embert ledöntő kór. Senki nem vitatja a szűrés szükségszerűségét. A tüdőszűrésen történő megjelenés azonban messze nem százszázalékos. A tébécések, a fertőzők közöttünk járnak. A tébécé cseppfertőzéssel terjed. Elég egy tüdőbetegnek eltüsszentenie magát a csúcsforgalomban a 2-es villamoson, biztosan megfertőzi a gyanútlan, közelében ülő, álldogáló vele együtt utazókat.
Három tüdőgyulladást vészeltem át. Kettőt lábon. A túlélést köszönhetem erős szervezetemnek és a felhők fölött lakó Mindenhatónak, aki úgy gondolta, tudnék még az emberiségnek hasznot hajtani, ezért megkegyelmezett nekem. Nem dohányzom, s – legalább is tudtommal – tébécések között nem fordultam elő. Biztos, ami biztos, évenként elmegyek a szűrésekre. A megelőzés mindig olcsóbb, mint a gyógyítás – nekem is, az egészségügynek is.
A tüdőszűrő állomáson túlestem az adminisztráción, kedves hölgy küldött a vetkőzőbe. Elsőnek érkeztem. A felsőruházat levételét (meleg nap lévén, egy ingtől megszabadulva, meg is történt) követően a lócára huppanva türelmesen vártam soromra. A szűrőteremben éppen nőket világítottak át, úgyhogy garantáltan néhány perc várakozás elé nézhettem.
Csendes mélázásomba robbant be a mázsa harminc körüli férfi. Az izzadságszag, a mosdatlansággal keveredve, pillanatok alatt beterítette a helyiséget. Láthatóan minden mozdulat nehezére esett. Szuszogott, fújtatott, mint egy öreg gőzmozdony. Nemrég fogyaszthatott el egy fokhagymás cupákot, vagy négy-öt lángost (szerintem az egy, az sértés lenne komoly kaliberű gyomrának), mert a vetkőzésben megnyilvánuló mozgástól (pedig neki is csak egy inget kellett leküzdeni magáról) felgyorsult emésztése, mely folyamodványaképpen erőteljesen, hosszan böffentett. Azt hittem, hogy az illetlen hangadást bocsánatkérés követi. Hát nem. Helyette kontrázott.
A várakozás hosszú perceit fogai ápolásával töltötte. Hiányos fogazatából az ételmaradékot kezdte kipiszkálni.
Közben a testszag mindent beborított. Nedvei az I. világháborús gáztámadások alapanyagai lehettek volna. Hiába tárva-nyitva az ablak, a természet is belebukott a bűz semlegesítésébe.
S ha még nem volt ennyi elég, jött a szellentés. Felemelte bal farát. Nyögött egy velőset és hosszasan, hangosan, szagosan nyomta a bélgázt. A bocsánatkérés újfent elmaradt. A gépteremben is hallhatták, s nem hagyták megjegyzés nélkül. A doktornő a röntgengép mellől ordított ki: - Disznó!
A békességet szerető ember lévén, inkább a folyosóra távozás gondolatát dédelgettem, amely azonban nem jutott el a kivitelezésig, mert – szerencsémre – szólítottak.
A röntgengép képernyőjére feszültem, amikor az öltöző felől újabb dörgedelmes hang dübörgött be az ajtóréseken. A doktornő elkáromkodta magát.
A tüdőfényképezésen átesve, befogott orral léptem vissza a vetkőzőbe, miközben a dokinő a kalickájából ordított kifelé: - Maga, durrantós, jöjjön be!
A mázsa harmincas megszégyenülten kullogott be a gépterembe, bár bocsánatkérés akkor sem hagyta el a nemrég elfogyasztott étektől zsíros száját.
A vetkőzőben K. O.-t szenvedett az együttélés minden, írott és íratlan szabálya és a jó modor. Sajnos gyakran elkövetett viselkedés elszenvedője voltam. Az ember bármerre jár, mindenütt belefut egy-egy hasonló esetbe. Dúl az egoizmus. Az egymásra nem figyelés lassan katasztrofális méreteket ölt.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás