Újra igába bukott az életem: járókeretnek hívják --- de én hívás helyett pokolba küldeném ezt a fémköteléket.
Hat hete már. Lassan itt a hó, és nemhogy csúszni nem tudok a havon, de járni se a talajon, és lassan csúszni-mászni sem a (F)földön.
Meddig nyúzza a sors a nyomorultat? Mikor kap végre két olyan mankót, hogy a fal nem adja már vissza, nem adja már, nem adja már… a másikat vissza? Amikor már utána nem kell támasz. Azért, mert hosszú volt a leckéztetés iskolája. És végre… megtanult önállóan járni.
És felemelt fejjel jobbra-balra fordulva, büszkén-boldogan nézhetne széjjel: hát, itt vagyok, én itt vagyok, Istenem! Megtanultam a leckét. A kegyetlen, fájdalmas, véres leckét. Íme, itt vagyok! Élni akarok! Akármilyen rossz is. Akármilyen rossz is…
Most Neked kellene lépni!
Istenem!
Barna Attila
Új hozzászólás