A Háromdimenziós fotózás nem mai találmány. Gondoljunk csak a hetvenes évek búcsúira. A céllövöldékben kétpálcás volt a kacsintós pénztárca, ami szintén háromdimenziós technikával készült. A debreceni Hídvégi Zoltán több mint húsz éve rabja a térhatású fotózásnak. Elő a vörös-kék 3D-s szemüvegeket, mert a cikkben szereplő képek túlnyomó része térhatású.
- Mikor találkozott először a 3D technikával?
- Pontosan nem tudom megmondani, ha jól emlékszem, az általános iskola egyik fizika óráján, fénytan keretén belül hallhattam először a térlátás jelenségéről, illetve arról, hogy miként áll össze az agyunkban két sík képből egyetlen térhatású kép. A téma rögtön megragadott, és pár évvel később a gimnázium fotólaborjában már a saját készítésű sztereó képeimmel kísérletezgettem. Azt nem állítom, hogy megszállottként ennek szenteltem az életemet, de az elmúlt csaknem harminc évben a térhatású kép készítésének számos fajtáját kipróbáltam.
- Mi lehet a 3D népszerűségének a titka?
- Valószínűleg a valóság szinte kézzel fogható, élethű megjelenítése. Könnyebben beleéli magát a szemlélő a térhatású képen ábrázolt világba, hitelesnek tűnik még akkor is, ha egy számítógépes grafikával készített, kitalált világról van szó. Erre alapoznak a 3D-s mozifilmek készítői is. De ezért tett szert hihetetlen népszerűségre, amikor elindult hódító útjára a XIX. század közepe táján.
- Szóval nem egy mai divatőrületről van szó.
- Egyáltalán nem. A térfényképezés sikertörténete egy körülbelül 160 éve tartó hullámvasutazás. Egyszer fent, egyszer lent. Néha felkapják, aztán pár évtizedig a feledés homályába merül. Most megint egy felfutási szakaszban láthatjuk, bár egyesek szerint már el is kezdődött a lejtmenet. A 3D tévéket például visszafogott lelkesedéssel fogadta a fogyasztói társadalom, ezért egyre több gyártó áll le a gyártásukkal.
Az ezernyolcszázas évek első felében, a fotográfia feltalálása után nem sokkal már meg is jelentek az első sztereó fényképek, hiszen a térlátás elvi alapjaival a tudomány felkentjei már az ókor óta tisztában voltak.
A kezdeti nehézségek közé tartozott, hogy akkoriban még egy hagyományos kép elkészítése is hosszadalmas művelet volt, a térhatású képhez ráadásul egymás után két felvételt kellett készíteni. Ez persze nem szegte kedvét a szakma úttörőinek, és a technika folyamatos csiszolgatásának köszönhetően a sztereo képek egyre népszerűbbek lettek. Amikor az 1851-es londoni világkiállításon bemutatták az első kétlencsés sztereónézőt (vagy sztereoszkópot – ezzel lehetett a képeket 3D-ben tanulmányozni), olyan sikere volt, hogy pár hónap alatt több százezer darabot adtak el belőle. Magyarországon is hamar elterjedt, és „tömörlátmány” néven hirdette nyelvújítóink leleményességét.
Szerintem ezekben az időkben volt népszerűsége csúcsán a 3D, hiszen a mozgófilm megjelenése előtt, az esztétikai élményen túl, még ismeretterjesztő feladatokat is ellátott. Nem csak távoli, egzotikus országok tájai, kultúrája, de az aktuális világesemények (háborúk, természeti katasztrófák) is kézzel fogható valósággá váltak a sztereoszkóp lencséjén keresztül.
- Hogyan készültek akkoriban ezek a képek, illetve hogyan készülnek most?
- A digitális fényképezőknek köszönhetően ma már lényegesen egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb az egész eljárás, de az alapelv természetesen ugyanaz. Két képet kell készíteni, egyet a bal szemnek, és egy másikat a jobb szemnek megfelelő irányból. A két exponálás közötti távolság függ az adott téma méretétől. Ha például a Kossuth téren csak a Kossuth szobrot akarjuk fotózni közelről, akkor elég 8-10 cm, ha már a Nagytemplomot akarjuk befogni, ahhoz legalább fél méterre kell elsütni a második képkockát.
A képek elkészítése mellett inkább érdekesebb kérdés, hogy hogyan szeretnénk láthatóvá tenni a 3D képünket. Ma már kevés fotót nyomtatunk ki, szinte mindent monitoron vagy a tévé képernyőjén nézünk. Ez a szokás a hagyományos lencsés sztereónézőt (amibe 2 darab papírképet, vagy diapozitívot raknak) háttérbe szorította, és inkább az anaglif technikának kedvezett. Az anaglif előnye, hogy könnyen elsajátítható – ehhez az interneten temérdek leírás és ingyenes szoftver is rendelkezésre áll –, és csak egy színszűrős szemüveg kell hozzá. Ennek a technikának viszont az a hátránya, hogy nem természetes színeket látunk és huzamosabb ideig használva fárasztja a szemet. A mozikban és a 3D tévékhez már egy bonyolultabb módszerrel, polárszűréssel választják szét a két szembe érkező képet.
A fentebb felsorolt technikák közös jellemzője (és egyben hátránya), hogy valamilyen fejre illeszthető segédeszközt igényelnek. Ezt próbálták kiküszöbölni a lenticular technológiával. A lentikuláris lemez egy átlátszó műanyag tábla, amelyen nagyon vékony lencsesorok futnak egymás mellett. Ezek adják azt a jellegzetes recés felületet, ami valószínűleg sokaknak ismerős lehet a kacsintós pénztárcákról vagy a többnyire Kínában készült 3D-s csendéletekről. Ezek a miniatűr optikai eszközök gondoskodnak arról, hogy papírképen, vagy a tévé képernyőjén szemüveg nélkül is térhatású látványban gyönyörködhessünk. Ez – a polárszűrős technológiához hasonlóan – szintén egy bonyolult eljárással valósítható meg, de rengeteg gyakorlással, sok türelemmel és a megfelelő eszközökkel otthon is elkészíthető – természetesen ezt is kipróbáltam, onnan tudom.
Körülbelül három éve kezdtem az ismerkedést a lenticular 3D-vel, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy ez a térhatású kép készítésében már a „haladó” szint. A hagyományos két képes sztereo képtől eltérően itt legalább 8-10 képet kell készíteni, amihez már fotós sínre van szükség. A lenticular lemez és a fotó összeragasztása sem egyszerű feladat, sokat el kellett rontani, hogy utána már elsőre sikerüljön. A végeredmény (általában a „Hű!” és a „De jó!” indulatszavak) viszont kárpótol a belé fektetett energiáért és bosszúságért.
Dalnoky
Új hozzászólás