Laci gazda, azaz Hornyák László a szomszédunk. Szerencsére nem Debrecenben, a betonrengeteg harmadik emeletén, hanem Tokajban. Sógorom révén ismertem meg, és két évtizednyi ismeretség után most már barátnak mondhatjuk egymást.
Valamikor a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát igazgatóhelyetteseként dolgozott, évekig hegybíróként tevékenykedett, az utóbbi évtizedben pedig egy hazánkból elszármazott francia borász mádi pincészetének vincellére.
A gazdát borinnovátornak tartom. Élete, halála a bor. Minden szabadidejében új borok megalkotásán serénykedik. Amit ő állít elő, az maga a műalkotás. A tokaji borkészítési hagyományok megőrzése mellett fogékony az újra, s olyan borfajtákkal rukkol elő, melyek csak ezután válhatnak ismertté a borkedvelők körében. Nem árulok el titkot, amikor leírom: most vörös borban „utazik”. Úgynevezett cuvée-ket (több fajta szőlőből készített borok megnevezése) állít elő. Legfrissebb produktumainak egyike háromféle kékszőlő erjesztett levét tartalmazza, köztük a grúz kékszőlőét. Kékszőlő tőkéket telepített a tokaji vulkanikus talajra, mely következtében eddig nem ismert gazdagságú aromavilágú vörösborokat állíthatott elő.
Nemcsak baráti, hanem szakmai kapcsolatban is állunk. Botcsinálta pálinkafőzőként főzeteimet vele bíráltatom el. A minősítő szavakon túl remek alapanyagokkal lát el. Kaptam tőle aszúszemes törkölyt vagy grúz szőlő törkölyét. Remek cefreanyagból tűrhető pálinkát állítottam elő.
No, de rátérek a lényegre! Időről-időre elcsábít a pincéjébe. Kevesek számára teszi lehetővé, nem idegenforgalmi látványosságnak szánta, bort nem eladásra készít és raktároz. Nincs ellenemre a dolog, mert minden alkalommal nemcsak egyszerűen kóstoljuk a borokat, hanem valóságos szakmai továbbképzésben is részesülök, a kikísérletezett nedűk „avatásáról” nem is beszélve.
Laci gazda minden borkóstolásnak ívet ad. Egyszerű, könnyű borokkal (furmint, hárslevelű) indít. A lopóból kicsurgatott első spriccel a nemes penészt illik öntözni, majd tölt saját poharába, megkóstolja, ismerteti jellemzőit, értékeli. Csak ezután tölt nekem. Nem mindegy, hogyan fogom a poharat. Hosszúszárú pohárból illik inni, amit három ujjal kell megcsippentenem (nem a pohártestet). A pohár tartalmát a gyertyafény felé fordítjuk, színét, tisztaságát értékeljük, közben a bort néhányszor körkörösen megmozgatjuk, hogy több oxigént kapjon. Ezután következhet az első korty. Nem nyeljük le. A szánkban forgatjuk, lögyböljük, rágjuk, sőt szürcsölve levegőt is szívunk hozzá. Apránként nyeldesve fogyasztjuk. A második korty előtt a borral kapcsolatos benyomásainkat cseréljük ki. Beszélünk gyümölcsös ízről, frissességről, illatról, nyelven megmaradó aromáról, aztán jöhet a második nyelés.
A borív következő nedűi az ún. köztes borok, azaz a könnyű és a klasszikus tokajik közötti erjesztések. A gazda olyan borral rukkolt elő, amelynek azóta sem találtam méltó párját. Ez volt a Tokaji Oremus (Isten segíts). Erdélyi kövér szőlőből és muskotályosból készített cuvée elképesztően gazdag ízvilága maradandó élményként vonult emlékezetembe. A kövér szőlőtől testes ízt, a muskotály édeskés, leginkább szederre emlékeztető aromája teszi tökéletessé. A bor íze percekig megmarad a nyelvgyökön. Oremusként ne keressék, mert az elnevezést mások levédették. Eléggé szerencsétlen névmódosuláson esett át. Zétaként forgalmazzák. A borhoz sokkal méltóbb nevet is kiagyalhattak volna.
A kóstolás következő „lépcsőfoka” a szamorodnik ízlelgetése. A szamorodni készítésénél az aszúszemeket nem válogatják külön, a szőlőszemekkel együtt darálják le, s erjesztik. Száraz és édes (ebben a sorrendben) fogyasztása után az embernek az az érzése, hogy ez már maga a mennyország, pedig az aszúk még hátra vannak.
Az aszú készítése különbözik a szamorodniétől. A szőlőfürtökről leszemezik az aszúszemeket. Azokat külön öntik az alapborba. A gönci hordóba (136 literes = 2,5 akó = 160 icce) ahány puttonynyi aszút öntenek, annyi puttonyos lesz a bor. A magyar szabványok csak három puttonyos, illetve annál több puttonynyi aszút tartalmazó bort ismerik el aszúbornak, miközben Szlovákia határközeli, valamikor Tokaj-hegyaljához tartozó részén a mai napig állítanak elő egy puttonyost is.
Klasszikus három puttonyossal kezdtünk. Ez a Tarcal 13-as dűlőben termesztett szőlő erjesztése. A gyönyörtől már nem jöttek szavak a számra, csak élveztem a folyékony arany minden molekuláját. Pedig az élvezetek fokozhatók voltak. A hat puttonyos következett. „Istenem, most kellene meghalni!” – nyöszörögtem a hihetetlen ízvilágtól szinte elalélva. A csúcs azonban az aszúesszencia megkóstolása. Mint a szirup, lassan, méltóságteljesen csurgott a pohárba. Akár kanalazhattuk is volna. Nem is ittuk, inkább rágtuk.
A csúcson kell abbahagyni, de a gazda mestere a levezetésnek is. Általa kreált különlegességeket kóstoltatott. Ízlelőbimbóim az ízorgiától kikészülve adták meg magukat. Laci gazda is tudta, itt a vég, most kell befejezni.
Borai által nem akármilyen élményhez jutottam.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás