Nem vagyok focirajongó. Kiábrándultam a sportágból, már nem köt le, és lehetne folytatni a magyarázatok sportját. Inkább csak megnézem, ha olyan kedvem van. Az Európa-bajnokság egyik első mérkőzésén azonban úgy éreztem, ezúttal semmi sem számít, csak az, ami a pályán történik - ezt diktálja az emberség.
A dánok a finnekkel csaptak össze. Én egyébként kedvelem a skandinávokat, nem csupán szőke lányok, vagy a csodálatos tájak miatt, hanem általában a boldog életfelfogásukért szimpatikusak. Úgy gondoltam tehát, ezt a meccset meg kell néznem. Az első félidő hajrájáig nem is történt semmi izgalmas. Ám néhány perccel a szünet előtt… egyszerre vált borzalmassá minden. A földön feküdt egy ember. Az Úr szeretett gyermeke, akinek lelke ég és föld közt lebegett. Minden megállt egy pillanatra, aztán hosszú percekre, a látvány pedig hol fojtó, hol pedig könnyfakasztó volt. Christian Eriksen csapattársai egy emberként mozogtak és takarták ki az orvosokat, akik embertársunk életéért küzdöttek. Lepörögtek előttem a képsorok Fehér Miklósról, a magyar hősről, akinek a sors nem adott még egy esélyt. A gondolatok csak cikáztak a fejemben, és szinte az egész világ egy emberként aggódott hosszú perceken át, mígnem valamennyien levonultak a pályáról. Mi történt? Valóban megtörtént? Valaki ott feküdt mindennek a közepén, a leplek mögött, talán életben, talán már Teremtője mellett. Ekkor igazán azt éreztem, most valami olyasmit láttam, ami megtanít embernek lenni és tudatosítani magamban, micsoda érték e földi létünk, és milyen fontos aggódni egymásért.
Vártunk. Reménykedtünk, a közösségi média egyetlen névtől volt „hangos”. Eriksen…Eriksen. Végül egyetlen kép mindent megváltoztatott és azt hiszem, egészen a szobámig hallatszott a világ sóhaja: Eriksen jobban van. Nem hittem, hogy ezt követően még aznap dühös lehetek valakire.
A hazánkban a mérkőzést közvetítő stúdió egyik meghívott szakértője szólalt meg az ügyben. És most bocsássák meg a kedves olvasók, de felteszem a kérdést: milyen emberi lelke van annak, aki embertársa élet-halál küzdelme után azt meri mondani, hogy a meccs folytatása a lényeg? Azt gondolom, bármilyen szinten megengedhetetlen olyan hangnemben nyilatkozni, amilyet tapasztaltunk a mérkőzés továbbjátszása előtt. Amely szerint: „Engem már nem is Eriksen állapota aggaszt, hanem hogy hogyan lehetnek ilyen szinten döntésképtelenek.”
E szövegkörnyezetben nem is szeretnék tovább foglalkozni ezzel a szerintem emberileg és erkölcsileg a magyar sajtóhoz méltatlanul szégyenteljes megnyilvánulás-sorozattal. A lényeg ugyanis az, hogy valaki megjárta a halált és visszatért. A pályán vált legalább akkora hőssé, mint azok az orvosok, játékosok, akik megalkuvás nélkül, azonnal segítettek neki ott, abban a döbbent, néma pillanatban.
A finnek végül győztek. Nem ünnepeltek, csak körbeálltak, ölelkezve. És valamennyi jelenlévővel együtt, a riválisokként együtt aggódó szurkolókkal együtt mutatták meg a világnak: igenis létezik emberség.
Barna Marci
Új hozzászólás