Albánia vendégeként lépett pályára a magyar labdarúgó-válogatott a világbajnoki selejtezősorozat ötödik játéknapján, vasárnap.
Ha a két csapat közös történelmét nézzük, megnyugtató előjelekkel várhatta albániai kiruccanását Marco Rossi legénysége. A balkáni állam legjobbjai ellen ugyanis egy gól nélküli döntetlentől eltekintve eddigi összes találkozóját megnyerte, mi több, azokon még gólt sem kapott. És ha ez nem lenne elég, az albán labdarúgó-válogatott fennállásának legsúlyosabb vereségét is mieinktől szenvedte el: 1950 szeptemberében a Megyeri úton a legendás Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Budai II László vezérletével megrendítő, 12-0-ás csapást mért rá Sebes Gusztáv gárdája – egy máig megismételhetetlen, harminc mérkőzést felölelő veretlenségi sorozat részeként.
Hasonló reményeink aligha lehettek, hisz egy rendkívül szívós, kemény ellenféllel kellett szembenézni, abban azért okkal bízhattunk, hogy ha nem is könnyed örömfocival, de mindenképp magabiztosan hozzák haza a pontokat Sallai Rolandék. Azokra ugyanis a selejtezőcsoport alakulása és saját önbizalmuk táplálása szempontjából egyaránt égető szüksége volt a magyar legénységnek.
No persze, a házigazdák sem mondtak le világbajnoki részvételt dédelgető álmaikról, ennek megfelelően meglehetősen elszántan kezdték a tekintélyes mennyiségű égi áldással kísért mérkőzést, gyors és veszélyes akciókat szövögettek, ám Gulácsi Péter és a magyar védősor állta a sarat, noha egy szöglet után a szerencsével sem álltak hadilábon. A magyar akciók „beolajozásához” bő negyedóra kellett, bár ezután sem jöttek futószalagon az ígéretes lehetőségek. Kleinheisler egy hosszú indításból, Orbán sarokrúgást követően került helyzetbe, Szoboszlai Dominik pedig távolról keltett bonyodalmat az albán kapu előtt, ennek ellenére a gól nélküli első felvonás maximálisan tükrözte a pillanatnyi erőviszonyokat, egyben előrevetített egy hasonlóan küzdelmes folytatást.
A fogást azonban továbbra sem sikerült megtalálni Albánián, ami az idő múlásával egyre idegőrlőbbé vált, ráadásul a kecsegtetőbb helyzetek is a hazaiak előtt adódtak. A legnagyobb mindjárt a játékrész elején: egy precíz kényszerítő végén sikerült is elpasszolni a labdát a megsérülő Gulácsi Pétert váltó Dibusz Dénes mellett, de a háló megkönnyebbülésünkre csak kívülről rezdült. Nem úgy a hajrában, amikor a mieink ötlettelen, hatástalan támadásait és Fiola Attila labdavesztését góllal büntette a Southampton ifjú támadója, Armando Broja. A maradék néhány perc pedig már csak néhány felívelésre és kapkodó cserére volt elegendő.
A végig enerváltan és kiszámíthatóan játszó, vérszegény egyéni teljesítmények hosszú sorát felvonultató magyar válogatott tehát nem tudta kijavítani az Anglia elleni fiaskót, és történelmi vereséget szenvedett Edoardo Reja bátran futballozó tanítványaitól. Ezzel jókora, s könnyen lehet, hogy behozhatatlan lépéshátrányba került a biztos pótselejtezőt jelentő második helyért folytatott harcban.
Tóth Sándor
Új hozzászólás