Fél éve már, hogy az éjszakai élet teljesen elcsendesült. Az utcák szinte üresek, magányosak, zárva az éttermek, bárok, kocsmák. Debrecen belvárosa némán várja, hogy újra a helyiek morajával teljen meg az éjszaka.
A kijárási tilalom ideje egyszerre nyugodt, nyomasztó és elgondolkodtató. Este 8 óra után néhány perccel még látni igyekvő embereket az utcán, itt-ott feltűnik egy autó, de érezni, a szabad levegő sem olyan szabad, hiszen feszült sietségre ösztönöz a tudat: tetszik, nem tetszik, ideje hazamenni! Egyelőre a márciusi éjszakák hosszúak, nincs amolyan igazi tavasz hangulat. Már hat óra körül teljes sötétségbe burkolózik az égbolt, a város zaja pedig lassan, de biztosan elcsitul. A kereszteződésekben a jelzőlámpák narancssárga fénye pislákol. Értetlenül pislog, miért nem teljesítheti feladatát. Végig a Nagyerdőtől a Kossuth térig homály, szinte hátborzongató csend. Ahogy az éjszaka egyre mélyül, s minél később van, az utolsó piros vagy kék egyenruhás ételfutárok is hazatérnek, s a biciklik sem cikáznak keresztül a városon. A távolból ritkán felsejlik egy jármű hangja, de látni nem lehet, csak érzékelni, hogy egy darabig közeledik, aztán az éjszakába vész.
A bevásárlóközpont élelmiszerboltjának raktára előtt kamion áll, s a munkáját végző, erős fiatalember rakodja az árut. Már bőven másnapot jeleznek az órák, hiszen 2-3 óra felé jár az idő. Ilyenkor pakolhatnak nyugodtan a boltba, minden nesz nélkül. A főtér felé is halott minden. Nem olyan gyászosan halott, inkább rejtélyesen kihalt. Ember nem értheti, miért nincs most ott élet, ahol Isten terve szerint márpedig lennie kellene…igenis ott kell lennie az életet élvező fiataloknak a város kövén, azoknak, akik hajnalban hazafelé indulnak, vagy épp tovább az úton, hogy együtt hódítsák meg a legyőzhetetlen éjszakát.
A Nagytemplom egyik tornyán egy órája megállt. A többi büszkén teljesíti szolgálatát, de mindhiába, hiszen nincs, aki rápillantson. A taxisofőrnek nincs szüksége rá, hiszen sietősen halad az úti cél felé, ahova hívták. Ki tudja, kit kell elvinnie? Talán bátor, életerős, életigenlő fiatalokat, akik a sejtelmes éj ígéreteitől megrészegítve hívják segítségül a menedékként szolgáló taxit? Sosem derül ki.
A bizonytalanság elvonul az esttel, ahogy közeleg a szabadság órája. Addig azonban minden sötét marad. A Fórum üvegfalai, a házak ablakai. Ilyenkor még a kivilágított templom is ijesztőnek tetszik. Különösen abban a pillanatban, amikor az égen valahol, a fekete láthatatlan mélyén meghallani a vonuló vadludakat. Felfoghatatlan, miféle jajkiáltása ez a természetnek. Nem látni, csak érezni. Amikor a reflektor magasranyúló fénycsóvája és az ég metszéspontjába érkeznek, egy pillanatig látni, hogy valami felénk száll, majd továbbrepül. Épp úgy mint az a kevés jármű, a gép, ami még a tilalmas időszakban is szállítja utasát.
Az egész éjszakai jelenség a korahajnali órákban olyan furcsa. Nem kellemetlen, de nem is örül neki az ember, hogy így kell látni a várost. Amolyan „Illés-féle” érzés fog el: „Bár tudnám, hova, de hova, de hova, de hova megyek…” Ez azonban nem a lázadás, hanem a túlzott, már-már fojtó csend ideje, amikor senki sem jár éjjel az utcán.
Barna Marci
Új hozzászólás