A külföldiek komor népnek tartják a magyart. Az utcákon szinte csak lehorgasztott fejű, gondokkal terhelt arcú honfitársak sietnek ügyes-bajos dolgaik végére járni. Közösségi közlekedési eszközökön se gyakori a szó. Az utasok többnyire magukba gubózva, kifejezéstelen arccal bámulnak ki az ablakon.
- Vajon a magyar fogadókész egy mosolyra? – tettem fel magamnak a kérdést.
Nemcsak felvetés maradt, hanem cselekvés is követte. Egy gyorsteszt. Ebben az elidegenedő, elkomorodó társadalomban próbáltam az ajkakat mosolyra görbíteni.
A Kossuth utcán járva néztem a szembejövők szemébe. Férfiakat nem céloztam meg, mert még félreértették volna. Első tesztalanyul egy középkorú, szemüveges hölgyet választottam. Messziről ráfüggesztettem tekintetemet. A nő nem vette fel a kontaktust, mereven a flasztert bámulva húzott el mellettem.
A második hatvan év körüli teremtés volt. Arca először csodálkozást tükrözött, majd szerényen viszonozta próbálkozásom.
Harmadik megint középkorú. Elpirult. Reakciója meglepett, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt az idősebb korosztályok már bizonyosan átéltek számtalan hasonló helyzetet, s viselkedési eszköztárukban valószínűleg akad megfelelő válasz. Másrészt a jelen kor embere igyekszik érzelmeit palástolni, azaz nem sikk érzelgősködni. Lárvaarc és fapofa a menő.
- Jé, elpirult! – szaladt ki akaratlanul is a számon.
- Ne haragudjon! – szabadkozott a hölgy. – Nem szoktam hozzá az ilyenekhez, de köszönöm, jól esett.
A következőnek húszas évek elején járó ifjút választottam Esetében bekövetkezett az, amitől féltem. A mosolypróbát nem vezérelte semmiféle hátsó szándék. Nem akartam ismerkedni, ajánlatot tenni. Ahhoz képest ritka durván reagált. Az amúgy csinos nőnek ritka „mocskos” volt szája. Reakciójának idézését inkább mellőzöm.
Az ötödik nagymama korú alacsony néni. Értetlenül, de hálásan pislogott vissza.
Alig nagykorú lány vissza is kacsintott. Na, ettől melegem lett. Hirtelen pajzán képek töltötték meg képzeletemet, amelyeket aztán gyorsan vissza is zavartam tudatalattimba.
A hetediknek három asszony sétált szembe. Jókedvükkel kiríttak a járdán haladó szomorú embertársaik közül. Mosolyomat mindannyian viszonozták. Vihogtak hozzá egy adagot, sőt az egyik még integetett is.
Gondolom, a visszamosolygóknak szereztem némi örömet, mert többségük reakciója nekem is kellemes pillanatokat szerzett. A gyorsteszt az ékes bizonyítéka, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy a napokat szebbé, jobbá varázsoljuk.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás