A DVSC-Schaeffler bravúros, Siófok elleni győzelmének köszönhetően kivívta a Magyar Kupa négyesdöntőjében való szereplés jogát. Ennek apropóján felidéztük a Vasutas gazdag eredménysort felölelő történelmét a sorozatban.
A minap könyvespolcom rendezgetése közben kezem ügyébe akadt a legendás, 1987-es debreceni bajnokcsapat tablóképe, amelyet a világklasszis kapus, Tóth Ildikó dedikált, s küldött el nekem néhány esztendővel ezelőtt. Tudni kell azonban, hogy az alapok lerakása a veretlen évadnál jóval korábban, 1979-ben kezdődött. Ekkor, a világhírű Debreceni Dózsa bajnoki aranyérme után négy évvel kezdte meg felejthetetlen menetelését az élvonalban az akkor még Halász Ferenc, nem sokkal később már Komáromi Ákos által irányított piros-fehér alakulat, soraiban a későbbi sikercsapat két megkerülhetetlen ikonjával, Tóth Rózsával és Kádárné Eperjesi Ilonával.
Ekkor még kevesen gondolták a hajdúsági megyeszékhelyen, hogy a DVSC bő negyven éve folyamatosan íródó élvonalbeli történelme az időről-időre kialakuló, ám szerencsére mindannyiszor átmenetinek aposztrofálható nehézségek ellenére elsősorban hangzatos sikerekről szól majd, semmint fájdalmas kudarcokról és be nem teljesült álmokról. Pedig így történt. Nem kis részben a rendszerváltás előtt még Magyar Népköztársasági Kupa néven futó versenysorozatnak, amelyben az első valódi áttörést 1983 hozta el: Komáromi Ákos tanítványai a Bakony Vegyész mögött második helyen zárták a kiírást, és ekkor már a legendás garnitúra ékkövei közül Tóth Ildikó, Szántó Anna, Medgyessyné Sáfi Márta és Nagy Zsuzsa is cívisvárosi szerelésben pattogtatta a labdát. Egy évvel később bronzérem, a következő idényben azonban már a kupa került Debrecenbe: a Ferencváros elleni négygólos népligeti vereség után a visszavágót hazai környezetben, a villámléptű Szilágyi-Szántó szélsőpáros gólerős játékának is köszönhetően nyolc egységgel nyerte a Komáromi-csapat, így megszerezte története első MK-aranyérmét. A címvédés nem sikerült a Vasas ellen, ám a bajnoki címet hozó 1987-es esztendőben összejött a visszavágás, és újfent csúcsra ért a cívis hölgykoszorú. Pedig az angyalföldiek mestere, a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya, Barabás Zsolt megpróbálta kötelező edzőtáborozással kizökkenteni a hajdúságiak ászait. Ennek megfelelően a döntő első, debreceni felvonása szűk, egygólos hazai diadalt hozott, a piros-kékek otthonában azonban utánozhatatlan színvonalon kézilabdázott a Loki, s egyebek mellett a hetesdobás királynőjének számító Bojtor Jolán hét, valamint Csapó Erika hat találata révén tükörsimán, 31-22-re megnyerte az összecsapást.
Bár a címvédés ezúttal sem sikerült, a következő három kiírás zsinórban a Vasutasé volt: előbb a Laurencz László vezette Építőkkel szemben nyert egy simább és egy küzdelmesebb finálét Komáromi Ákos alakulata, majd a fővárosi BHG ellen is jobbnak bizonyult összesítésben. Az azóta eltelt 28 esztendőben „csak” 4-4 ezüst- és bronzérem szegélyezte a debreceniek útját, ám azok sem csillognak kevésbé fényesen. Utoljára Tone Tiselj vezetésével állhattak dobogóra: a négy évvel ezelőtti, érdiek búcsúztatásával kivívott kecskeméti négyesdöntő bronzmeccsén nagyszerű kézilabdával, egymást felülmúló egyéni teljesítményekkel fektették kétvállra a Dunaújvárosi Kohászt – kiérdemelve a nemzetközi kupaindulás jogát. Abból az állományból csupán Vantara-Kelemen Éva, Tóvizi Petra és Jelena Despotovic maradt hírmondónak, míg Siska Pálma és Pásztor Bettina épp az elődöntős akadályt jelentő Kisvárdát erősíti, amelyet nem mellékesen a DVSC-t 2009-ben kupadöntőig vezető Bakó Botond irányít.
A sorsolás szeszélye ugyanis azt eredményezte, hogy az aranycsatákat utóbbi években rendszerint kisajátító Győr-Ferencváros páros az elődöntőben feszül össze, és a remélt forgatókönyv szerint alaposan leharcolják egymást, így a papíron jóval gyengébb Loki-Várda duó számára marad egy egészen halovány, józan ítélőképesség számára föl sem fogható esély a másnapi döntőben és bronzmeccsen. Na persze, aligha kérdés, hogy a hajdúsági és szabolcsi óhaj és cél jelen esetben megegyező: döntőbe jutni mindenáron.
Ám a kitűzött cél megvalósulásánál és a remélt katarzis beteljesülésénél némileg fontosabb, hogy a soron következő finálé a lassan, nehézkesen és körülményesen, de végre újra éledező, vírus borzalmait maga mögé utasító hazai sportélet egyik jelképévé válhat. Oltási igazolvánnyal, maszkkal felszerelkezve, és távolságot tartva ugyan, de újra visszakapunk egy olyan eseményt, amelyet a rémálomszerű járványhelyzet megvont tőlünk, s csak súlyos kínok és fájdalmas veszteségek árán adott vissza. Ennek fényében kicsit azért is küzdenek majd a csapatok ezen a két meccsen, hogy valamelyest enyhüljön a kín, tompuljon a fájdalom, s elégedetten csettinthessenek mindazok, akik ilyen-olyan okokból a csarnok falain kívülre kényszerülve, vagy a sors kíméletlen rendezése következtében már csak odafentről figyelhetik kedvenceiket.
Ami pedig a piros-fehér kedvenceket illeti, őszintén bízhatunk abban, hogy amennyiben átmentik az utóbbi hetek frissességét, felszabadultságát, lelkesedését, s nem utolsósorban jó játékát a veszprémi hétvégére, kiváló esélyük nyílik arra, hogy megtorpanás helyett határozottan átlépjék a döntő küszöbét, s felejthetetlenné varázsolják drukkereik számára a finálé minden percét.
Tóth Sándor
Új hozzászólás