Újfent bizonyított, s egyetlen védelmi megingástól eltekintve hibátlanul teljesített a magyar labdarúgó válogatott az Európa-bajnokság második játéknapján, június 19-én. Fiola Attila góljára Antoine Griezmann válaszolt a második félidőben, a lelátó népe azonban a döntetlen ellenére is hosszasan éltette kedvenceit.
Noha sok jóra nem számítottunk, amikor a kezdőrúgás előtt a nemzetközi futball élvonalának legnagyobb csillagai sorakoztak fel a szemközti térfélen. A magyar legények azonban az előzetes esélyekkel és a tudáskülönbségből eredő törvényszerűségekkel mit sem törődve indultak harcba. Bátran és agilisan támadtak, persze az igazán nagy lehetőségeket Didier Deschamps együttese dolgozta ki: a PSG ásza, Kylian Mbappe és a Real Madrid gólgyárosa, Karim Benzema is közel járt a gólhoz, ám hol a kapuját kifogástalan formában védelmező Gulácsi Péter, hol pedig gyenge célzóképességük vette elejét próbálkozásaik sikerességének.
És aztán elérkeztek a hosszabbítás, vele együtt pedig Magyarország és a csillapíthatatlan örömkönnyek percei. A baloldalon száguldó Fiola Attila mindenkinél jobban akarta a Sallai Roland által „kibirkózott” bőrgolyó megkaparintását és kapuba továbbítását. A tervei meghiúsítására siető Raphael Varane és Hugo Lloris bánatára az akarásnak ezúttal nem fájdalmas nyögés, hanem mérhetetlen erejű hangrobbanás, és csodálatos, milliókat égig emelő eufória, azaz magyar gól lett a következménye. A fehérváriak fáradhatatlan munkabírású védője ezen a ponton mindenképp érdemel néhány elismerő szót. Tudniillik, az öt évvel ezelőtti franciaországi viadalon megsérült az osztrákok ellen, majd rendkívül balszerencsésen alakult pályája, hiszen törések és szakadások kísérték útját, amely sokan hittük, hogy a visszavonulás felé vezet. Neki azonban maradt ereje felállni a padlóról, hogy ismét régi fényében, a csapat egyik legértékesebb, legfontosabb láncszemeként tündököljön. S maradt ereje arra is, hogy mindenkit lefusson a ráadásban, belője második gólját a válogatottban, amellyel egy csapásra megváltoztatta a meccs lélektanát.
A világot három esztendővel ezelőtt móresre tanító gallok azonban ahelyett, hogy rövid úton lereagálhatták volna a történéseket, mehettek az öltözőbe, hogy elgondolkozzanak, s kitalálják a módját annak, hogyan igazítsák helyre alaposan megtépázott renoméjukat. Ennek megfelelően a folytatásban ők uralták a meccset, ám az idővel és az adódó lehetőségekkel taktikusan, míg a labdával ügyesen bánó Rossi-csapat percről-percre közelebb hozta az ép elmével feldolgozhatatlannak tűnő bravúr lehetőségét. Mígnem egy magyar pontrúgás után meglódult a gallok ellencsapása, és pár apró, ám ezen a szinten súlyosnak bizonyuló baki elegendő volt ahhoz, hogy Griezmann révén bevágják az egyenlítő gólt. Szégyenkezni persze így sem kellett, de harcos fiaink ereje egyre inkább fogyni látszott, így a lefújás pillanatához közelítve egyetlen megvalósíthatónak tűnő cél lebeghetett szemeik előtt: megóvni kapujukat, s vele az egy pontot. A hármas sípszó aztán megkönnyebbült, fáradt, mégis eufórikus sóhajok ezreit engedte szabadjára.
Gulácsi Péter szüntelen ökölrázása és a csapatot éltető szurkolók önfeledt ének- és tapsvihara pedig jól mutatta, hogy ez a döntetlen bizony jóval többet ér, mint amennyit számszerűleg kap érte az együttes. Bizonyítéka a példaértékű csapatmunkának, és igazolása annak, hogy ténylegesen összekapaszkodva, önmagunkba vetett törhetetlen hittől hajtva nincs olyan helyzet, amelyben ne teremhetne esély a meglepő, előzetes számítást felülmúló eredményre. Nem utolsósorban ez a döntetlen frappáns üzenet mindazoknak, akik különféle indokoktól és meggyőződésektől hajtva azt kívánják látni, ahogy a válogatott fejet hajt ellenfelei (papíron) nagyobb tudása előtt.
Ez a válogatott bizony már hosszú ideje nem hajt fejet senki előtt, és sokadszorra bizonyította, hogy nem csak küzdeni, hanem futballozni és a kínálkozó eséllyel élni is tud.
Tóth Sándor
Új hozzászólás