A DAK-nak (vagyis a Debreceni Alkotó Képzőművészeknek) április 15-én zajlott az első közös akciójuk, a Benedek Elek Könyvtár galériájában látható közös kiállításukkal demonstrálják először együvé tartozásukat, együttes munkálkodásukat és gondolkodásukat.
2006-ban alakult meg elődcsoportjuk, az OKIT (Országos Képző- és Iparművészeti Társaság), ennek voltak a helyi (hajdú-bihari) tagszervezete. Nyolc év után a közösség úgy gondolta, újra fogalmazza önmagát, új meghatározást ad önmagának, önmagáról. Szép esztendők álltak az „okitosok” mögött, számos kiállításon mutatkoztak meg közel és távol.
Ez a mostani tehát egy bemutatkozó kiállítás, egy művészeti névjegyletétel, egy antológiatárlat – közösségről lévén szó, nem is lehetne másképp – ha egy tárlatdemonstráción mindenki látszani szeretne.
Sokakban vannak ma kételyek, hogy van-e még értelme újabb és újabb látványokat dobálni a vizualitásóceánba – merthogy vizualitáscentrikus világban élünk, a korábbi szó- és irodalomközpontú műveltségeszmény helyett ma a látványközpontú tájékozottság dívik. Míg korábban verbálisak voltunk, orálisan ettük a világot, ma a szemünkkel vagyunk világfalók, a látóidegeinkkel akarjuk magunkévá sajátítani a mindenséget.
A „dakosok” hisznek abban, hogy van ma is értelme festeni, rajzolni, leképezni az élményeket, ha csak parányi saját adománnyal, de tudják gazdagítani a kultúrát, mert mindenki fontos, egyszeri és megismételhetetlen teremtmény, istenproduktum, mindenki pótolhatatlan, hiába kerül a helyünkre majd más, ő más lesz, nem olyan, mint mi.
Van tehát, s nem kevés, értelme annak, hogy valaki megfest egy arcot, mert annak egyszersmind dokumentatív értéke is van, hisz folyton-folyvást dolgoznunk kell a felejtés, a felejtődés, az elmúlás ellen. Ihletett táblán látjuk Ujváry Zoltán professor emeritusnak, a Holló László-díj kuratóriuma elnökének arcéleit, s nemcsak az van ezen a festményen, hogy őt ilyennek látta egy másik ember (Nagyné Hirsch Katalin), de az is benne van, hogy ilyen is volt. Nem ilyen – kizárólagosan -, hanem ilyen is. Katalin mellesleg hasznos serpája, szorgos mindenese, szervezőmotorja is ennek a közösségnek, amelynek egyébként Medveczky Nóra a vezetője. Nóra nem tolakodott ezért, ám azt tartják: azt kell vezetőnek választani, aki nem akar vezető lenni, s nem azt, aki tolakszik érte. (A csoportnak három Holló László-díjas tagja is van: Pallás Ferenc, Medveczky Nóra és Luczi János.
Barkó Erika már négy éve nincs közöttünk. Ő az, aki legmesszebb rugaszkodott a megszokottól, a hagyományostól, talán azt tartotta: minden unalmas, ami nem speciális. Szinte polgárpukkasztó az a dikció, amelyen egy időben beszélt, de ő azt a nyelvet is meg akarta tanulni, mert ez is ő volt, szeretett volna markánsan különbözni, eltérni. Erika műve darabban maradt, csak képzelni tudjuk, milyen szép magaslatokra juthatott volna el az önkifejezés-világleképezés terén.
Amikor Nagy Zoltán lefesti Faludy Györgyöt, nemcsak az derül ki róla – hogy jó ízléssel - értékeli a huszadik századi faunköltő, a modern-magyar Francois Villon figuráját-életpéldáját-költészetét, hanem számot ad mesterségbeli jártasságáról is. Meg tudta ragadni a költőszemélyiség humoros-bölccsé érettségét, aki nem csak a világot nem vette túl komolyan, hanem önmagát sem. Őszi erdeje és Tanyasi hangulata azt mondja, hogy azért nyűgben tartják a figyelmét a hagyományos piktortémák is, a zsánerek és a tájak a nagy variabilitással színező évszakokban.
Pallás Ferenc a valóságtisztelő festőművészek közé tartozik, s ő is tradíciókövető mind ízlésében, mind témaválasztásában. Önnön belső, lelki tájvilága helyett szereti a külső világot megjeleníteni. Táblái pontos, igényes, alapos munkák. Az ő olajvásznain a témáknak általában dokumentatív érdemük is van, ha népéleti festenivalót választ, akkor meg egyenesen etnográfiai hitelességük is.
Luczi Jánosról gyakran mondják: milyen nagy kár, hogy nem tanulhatott. Minden tehetsége megvolt ahhoz, hogy egy nagy festő pályáját befussa. Ám a sors másként akarta. Már mint nyugdíjas kárpótolja magát a festéssel a félig élt életért. Szerencsére már jó ideje rendszeresen kiállít, teljes életet él. Kiváló rajzkészség, színismeret, színérzékenység, azaz kolorizmus jellemzi. Komplikálatlan témák komplikálatlan megvalósítása az ő tevékenysége, vállalása. Realista-naturalista festő, s még posztimpresszionistának is mondhatnánk. S mivel az, nem valóságmásoló, az impresszióit festi, nem szigorúan a valóságot. Remek portrék is kikerülnek az ecsetje alól (például Benedek Elekről), mert van benne az ehhez szükséges együtt- és beleérző képesség is. Emberismeret és - szeretet, továbbmenve pedig természetismeret és tájszeretet. Lelki beállítódásának hitele van hangulatos virágcsendéleteiben, zsáner és tájképeiben.
Medveczky Nóra azon alkotók közé tartozik, akiket az izmusok közül egyformán lenyűgöz az impresszionizmus és a pointillizmus. Jól látható tábláin a látványlényeg megragadásának igyekezete. Fontos az ő koloritvilágában, hogy nem használ (vagy csak nagyon rejtetten) komplementer színeket, azaz egymást kiegészítő-feltételező-követelő színeket. Nóra sokoldalúan képzett alkotó, végül a festészet mellett cövekelt le. Táblái létrehozásakor leginkább festőművészként működik, a szín fontosabb, mint a forma, a folt fontosabb, mint a vonal. Újabban apró festékfoltok rengetegével lazítja föl a látványvilág naturális képét, ezzel teremt költői hangulatot, sejtelmességet, hoz létre talányos-titkolózó felületeket. Amennyiben megmutat, olyan mértékben el is rejt, s mégsem csorbul nála a megismertetés programja, mert elöl jár a lényegkifejezésben. Inkább lírikus, mint epikus, s mivel bír a női alkotók ösztönös biztonságával, nem kell félnie a tévedésektől, magabiztos a látványok mélyebb jelentésének megmutatásában.
A partiumi (nagyszalontai) származású Kenéz Ferenc lassan már ötven éve él Magyarországon, Debrecenben. Ihletett intarziákat készít, ezek között sok az erdélyi témájú. Többféle fafajtát szerkeszt egybe, s a természeti anyagok kényszerű szimbiózisa, különböző színei-formái adják a látványt – amit persze mindig gondosan megtervez. A festő és grafikusi látásmód egyként jellemző rá, amikor megmintázza a vöröstoronyi vagy a tömösi szorost, az erdélyi „zalatájá ószenyt” (vagyis: aranyőszt), amikor hegyi tájat vagy gyimesi vidéket ábrázol. E művészet esetében – a sajátosságai miatt - érdemesebb kifejezésről (s nem ábrázolásról) beszélni, hisz itt a nagyfokú naturalitás, a hiperrealitás nem lehetséges.
Néztem Matti Armas Korpela festményeit az interneten, s az jutott eszembe, hogy ennek a finn alkotónak kellett jönnie ahhoz, hogy mélyebben értsem Ady Endre költőikép-találmányát: „északfok, titok, idegenség”. A kalevalás, északifényes finn földön más az ég, más színe van a víznek, más dala a földnek (láttam egy gyönyörű finn filmet, az volt a címe: A föld dala. Mintha egy finn Móricz Zsigmond életes anyagából készült volna.) Láthatóan ő is szereti a természetet, annak egyszerre törvényszerű és szeszélyes változásait. Újabban akrillal dolgozik. Szenvedélye a fény természetét vizsgálni. Munkája csak félig-meddig plain air, a látványt fölvázolja, a kidolgozás otthon történik. A fotózás a festészet szolgálóleánya, ugyanis a tájat lefényképezi, s a képek segítenek a látott táj felidézésében.
A sokféleség megdicsőülése ez a kiállítás, s nemcsak a technikák és témák számosak, de a műfajok, az ízlések s a művészeti kifejezésről vallott felfogások is. Viszont van egy kohéziós erő, egy eredő: ez az elfogadás, a türelem, a tisztelet, s talán igaz a szeretet is.
Erdei Sándor
Új hozzászólás