Alighanem minden város képének szerves alkotóelemei a rendszeresen felbukkanó, olykor kifejezetten jellegzetes, egyéni stílust képviselő személyek.
Debrecen hazánk második, a vidéki városok első legnagyobbja. Mintegy kettőszázezres városunk reprezentatív lakóit hosszan sorolhatnánk. De mi van azokkal a „kevésbé felkapott közszereplőkkel”, akik csak egy-egy sziporka erejéig döbbentik meg a belváros közönségét?
Egy teljes nap éppen elég, hogy a Kossuth tér közvetlen környékén különböző napszakokban találkozzunk velük. Félni persze nem kell, hiszen ezeknek a megnyilvánulásoknak a javarésze mögött semmiféle tudatos rossz szándék, negatív érzés nincsen. A jelenségek legtöbbször mosolyt, esetleg hangos kacajt, ugyanakkor kíváncsi döbbenetet szülnek.
Átlagosnak ígérkező hétköznap reggel, diákok, idősek, munkába igyekvők egyaránt várják a villamost. Miután ez a helyzet mindenkinek ismerős, nyugodt hangulatát, és a mégis levegőben ólálkodó nap eleji izgalmat elképzeltük, gondoljunk arra, hogy hirtelen valami megtöri az álmos, reggeli csendet. Egy éppen a villamosról leszállított, a tömegből kiemelkedő külsejű, felbőszült utas a Városháza előteréből kissé szokatlan üzeneteket címez fennhangon a Hal köz irányába induló jegyellenőröknek. Bár még sosem akadt velük gondom, személyesen én sem tartom legjobb barátaimnak a DKV hatósági személyeit, be kell látni, ők csupán a munkájukat végzik, úgy cselekednek (bár előfordulnak kimondottan radikális kivételek), ahogy az elő van írva számukra. No, de visszakanyarodva emberünkhez, az ellenőrök szülőanyját, családját, kutyáját, születendő gyermekét, de még lehet, hogy a cipőméretét is keresetlen szavakkal illeti, egyre fokozódó hévvel. Talán két villamos is elment, mialatt a peronon álldogálók a váratlan napindító jelenetet szemlélték. Hősünk dinamikus léptekkel távolodott, látva, hogy süket fülekre talál mondandója. Egy útjelző táblán tenyere még csattant egyet, majd nekivágott a délelőttnek.
A napokban kezdődött el a Dósa nádor tér teljes átalakítása. Ennek legszembetűnőbb következménye, hogy a tér teljes környékét szalagok és kordonok díszítik, az autóforgalom elől teljesen elzárva azt. Egy bátor jelentkező épp a Piac utca felől érkezve próbált meg balra befordulni, gondolván, neki egy helyet csak szorítanak a Dósán kialakított labirintusban. A helyszínen őrködő sasszemű közterület-felügyelő ezt nem így gondolta és útját állta. Bokros egyetemi teendőink befejeztével épp arrafelé sétáltunk haza egyik jóbarátommal. A zebrán átérve hangos szóbeli párharc ütötte meg a fülünket, majd szinkronban hátrafordultunk, pedig már majdnem a Csokonai Színház előtt jártunk. A sofőr nehezményezte, hogy nem élvez a város összes autósa között egyedüli privilégiumot arra, hogy birtokba vegye a lezárt területet. A hivatalos őrszem igyekezett higgadtan elmagyarázni, mi is a helyzet, de elpattant a cérna és az egyre fokozódó feszültség heves szópárbajba fordult. Nyilván a szabály az szabály (bár néha oly szívesen legyintenék egy néhányra), mégis jó hazafi polgárként engedelmeskednünk kell. Néhány másodpercen múlt, hogy a csata a csúcspontját is elérje, az utolsó és egyben addigi leghangosabb figyelmeztetés egy heves hátramenetet és pánikszerű távozást eredményezett.
Végül, hogy teljes legyen a repertoár, az este sem maradt „szó nélkül”. Reggelhez hasonlóan újfent a kötöttpályás városi villanyvonat megállójának kövét koptattuk. Valószínűleg hazafelé tartó, pihenni vágyók lehettek azok az idős hölgyek, akik hozzánk hasonlóan várták a leszállást a villamosvonal egy távolabbi pontján. Érkezett is a sárga-kék szerelvény, ám hirtelen a már-már ijesztően nyugodt légkört a sötétben az egyik várakozó néninek szóló harsona törte keresztbe. Egy látszólag ok nélkül feldühödött járókelő minden előjelet mellőzve az éj sötétjéhez hasonlította áldozatát. A szemléletes költői képet fizikálisabb feltételezés követte, miszerint ha nem lennének, egy mozdulattal a villamost akár még alulról is megnézetné vele. Zárómondatát kénytelen vagyok szó szerint idézni: „az ilyen reggelre haljon meg!” Remélhetőleg semmiféle túlvilági átok, mágia nem állt a szavak mögött. Okát nem találtuk, következménye nem lett, de a helyzet a maga keserűsége ellenére mégis üde színfoltjává vált a pillanatnak.
Az ilyesféle rendhagyó jelenségek megítélése sokszor kettős, kifejezetten megosztó. Akik átélik, jó eséllyel nem tudják magukban tartani és percekkel később hatványozódik a sztori továbbvivőinek közönsége. Általában személyesen tapasztalva sokkal pozitívabban, néha egyenesen röhejesnek ítélik meg, hallomásból ismerve az adott történetet pedig inkább döbbenet ül az arcokra. Az efféle arcok nap mint nap „harcok” elindítói, de ezeket bizony meg kell vívnunk, hiszen mégiscsak így az igazi Debrecen.
Barna Marci
Új hozzászólás