A csernobili atomerőmű felrobbant negyedik blokkjára felhúzott betonszakofág alatt újra indult a maghasadás. Tenni kellene valamit – javasolják egyre többen. Ukrajnában inkább retróznak. Beindultak a nem is olyan régi szovjeturalmi reflexek.
A jelenség veszélyét bagatellizálják. Hajtogatják, nincs semmi baj, meg van még bőven idő, nem engedik kritikussá válni a helyzetet, és ehhez hasonlók. A hírre felrémlett, velem és a világgal mi történt akkor.
Zalaegerszegre szólított a hivatás. Egy gyógypedagógiai országos összeröffenés, göcseji pincelátogatással színesítve. Pestig merő unalom, Székesfehérvártól szemembe került gőzmozdony-korom kipiszkálásával töltöttem az időt. Csak később kezdtem fülelni utastársaim beszélgetésére. Valami atombalesetről beszéltek. Naná, hogy a SZU-ban! Á, nem nagy! – volt a ruszkik zsigeri védekezése (persze ezt a dezinformációt már csak hazaértem után gyűjtöttem be). Azóta tudjuk, mégis.
Amúgy Zala fővárosában aznap délután szétkapkodták az Esti Hírlapot (a mi vonatunk vitte). Akkor még a mozdony után postakocsit kötöttek. Természetesen a balesetről egy kukk sem olvasható a hasábokon. A rikkancs állította, benne van még a Pragmatica Sanctio (1713, Habsburg-ház nőági örökösödési joga) is. Azt is hiába kerestem, csak a szokásos: MSZMP, Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!, az Ózdi Kohászati Művek túlteljesítette negyedéves tervét és ilyesmik.
Következő nap éjszaka utaztam először és utoljára „fekete vonat”-on. Erőlködő villanygép mögött tizenöt Pullman (póriasabb szakmai nyelven: Bhv típusú négytengelyesek), tele szabolcsi kétkezi melóssal. Ceglédig még hangicsáltak, de akkorra mindenkit letarolt a mértéktelenül fogyasztott szeszipari termék. Nem véletlen a megfogalmazás: vedeltek ott almuskát (az ifjabbak kedvéért: almabor), denaturált szeszt, tablettás vinkót, Pitralont (arcfertőtlenítőt), mindent, ami égetett és olcsó. Levegőben emberi kipárolgás ájer kánonban a mosdatlan fogak ablakrepesztő bűzével, pálinka és disznósajt illatával borzalmas elegyet alkotott. „Ajjaj fekete vonat, elvitted a páromat…” – motyogtam orrom alá Poór Péter dalának szövegét már a Nagyállomáson, mert a szerelvényen felejtettem papucsom felét. Hogyan? Ne kérdezzék! Táskából művészet volt elhagyni.
Reggelre megérkezve rádió bekapcs. Alaposabban mossuk meg a zöldségeket, gyümölcsöket! Ennyi. A miértről csak maszatolós két mondat hangzott el. Azért szófogadóan a fejessalátát kétszer öblítettem le.
Másnap éljen május elseje! Egy a jelszavunk, a béke! – recsegett a lármafákból. Felvonulás, virsli, sör, céllövölde. Csernobilben halomra haltak az emberek, mi meg süttettük hasunkat a sugaras és napsugaras jó időben. Volt hamis biztonságérzetünk is. Messze van. Nekünk nem árthat.
Május közepére nagyjából kiderült az igazság. Az oroszok akkora bevallották: komolyabb a baleset, de a helyzet urai. Akkortájt szokás volt az ilyen állításokat hárommal megszorozni. Eredményként nagy baj jött ki.
Állítólag a Csopról hazánkba irányított vagonokat sugármentesítés címén vegyszeres löttyön gurították át. Jöttek szocializmust építő országunk egyetlen szárazföldi kikötőjébe, a záhonyi átrakó körzetbe, ahol szívlapátos brigádok unottan várták a Nagy Testvér küldeményeinek normál nyomtávú kocsikba rámolását. Sugárszennyezéssel földi úton ők találkozhattak először. Egész nap szabadban dolgoztak, így azonban a levegőből már akkora dózisokat szippanthattak, hogy egy kis plusz már nem osztott, szorzott.
A záhonyi kocsmákban este nyolctól a bicskák szinte világítottak. A bunyók győzteseiről nemcsak a győzelem öröme sugárzott, hanem Csernobil küldeménye is. Azokban a helyiségekben az atomcsapás elleni védekezés egyetlen módjára esküdtek. Ez a záhonyi koktél. Két deci rum és egy fél összekeverve. Kísérőnek megtette a bivalyfröccs (négy és fél deci bor és fél deci szóda). Nem is lett senki leukémiás vagy más maghasadásos nyavalya elszenvedője. Odaát hasonlóan védekeztek, csak vodkával. Náluk csak az volt a baj, hogy az adagolást túlméretezték. Különben, mit tehettek, amikor gyakran fizetésüket is vodkában kapták?
A közép- és kelet- európai országok médiáinak továbbra sem erőssége az objektív, teljeskörű tájékoztatás. Félő, egy újabb csernobili katasztrófáról is csak meglehetős késéssel értesülhetünk.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás