A gyermekgyógyászat egyik ékköve

Dr. György Ilona: Egyetemi Docens. A heves megyei Verpeléten született. Édesanyja háztartásbeli, édesapja a Heves Megyei Áramszolgáltató vezető szerelője volt. 1962-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen.

Az orvostanhallgatók harmadik évfolyamon „találkozzanak” betegekkel, akkor érezte azt, hogy

„Ez a hivatásom.”

A tudásanyag gyarapodásával párhuzamosan alakultak ki az orvosi szakágak. A hatvanas években szükség lett olyan szakemberre is, aki a gyermekek ideggyógyászati betegségeit gyógyítja. Ezért a gyermekgyógyászati szakvizsga után a doktornőt négy évre áthelyezték az idegklinikára, hogy ezt a gyógyászati területet is elsajátítsa, és erről is vizsgát tegyen. Így kapott tevékeny részt a hazai gyermek-ideggyógyászat kialakításában. Önálló szakágként szakvizsgával, ezt a területet csak 1984-ben ismerték el. De a szakma iránt érdeklődők már 1982-ben létrehoztak egy társaságot, amelynek György Ilona doktornő társalapítója volt. Tanított és egyben vizsgáztatott is. Nyolcvankét éves koráig végezte hivatását. Betegeket 2019. december 16-án fogadott utoljára. Ötvenhét évig dolgozott a debreceni gyermekklinikán. Gyógyított, tanított.

Munkássága alatt két könyvet írt. 1991-ben Az epilepsziás gyermek a közösségben, 1992-ben a Gyermekkori epilepsziáról szülőknek címűt. Könyvei nem csupán orvosokhoz szóltak, hanem szülőkhöz is. Több mint száz közleménye, publikációja található, többnyire magyarul, de megjelent angol nyelven is. Több könyvrészlet fűződik még a nevéhez. Például a gyermekgyógyászati tankönyvekben a neurológiai tartalmak. A családorvosoknál szintén.

Munkásságát számos elismerés fémjelzi. Kiemelkedik mind között, amikor hetvenhét évesen az Európai Gyermek-ideggyógyászati Társaság tiszteletbeli taggá választotta második kelet-közép európaiként. 2003-ban A Magyar Gyermekorvosok Életműdíjjal, a Schöpf-Mérei Díjjal ismerték el munkásságát. Sok beteget kezelt, és mivel a gyermekkori epilepsziások többsége meggyógyul, mindig törekedett arra is, hogy a betegség ne okozzon hátrányt a gyermekek képességeinek kibontakozásában. Tehát arra, hogy ne csak a betegséget kezelje, hanem a beteget is bátorítsa, képezze magát, éljen teljes és sikeres életet.

Amíg praktizált, a gyerekekkel mindig megértő és kedves volt. Biztatta a „kis betegeket”, jó tanácsokat adott gyereknek, szülőknek egyaránt. Zsúfolásig tele volt a váró gyerekekkel, de ő mégis mindig mosollyal fogadott mindenkit. A legtöbbször az volt az első szava

„Hogy vagy fiam?”

A tanárnőt igazán lehetett szeretni és egyben tisztelni is. Egyik nap zokogva jött ki a rendelőből egy fiatalember. Akkor az teljesen érthetetlen volt, hisz gyógyultnak, rohammentesnek állapították meg. Ott voltam, nem értettem az egészet. Nem kell többet ide jönni, ebbe a tumultusba, hisz a váró mindig tele volt betegekkel. Gyerekeknek háromhavonta kellett menni kontrollra. Értelemszerűen egy gyerek ragaszkodni kezd valakihez, ha sokszor látja, és szeretettel fogadják. A tanár nő ilyen volt. Nem csak a gyógyítási vágy, hanem a szeretet is benne volt. Egy idő elteltével a gyerek felcseperedik, és felnőtté válik, s nem mehet többet a gyermekklinikára, György Ilonához. Sok év eltelt már azóta, hogy egy egykori beteg zokogva csukta be a rendelő ajtaját, amin én akkor csak csodálkoztam. Eljött az az idő, amikor én kezdtem el zokogni, sírni, mert nekem is „utoljára” adatott meg betegként látom tanárnőt. Ő nem csupán nagybetűs orvos, tanár, hanem ember is. Annyi idő elteltével, a mai napig nem feledkezett meg egykori „kis betegeiről”, akikkel még mindig tartja a kapcsolatot. (Én csak tudom, hisz köztük vagyok.) György tanárnő így emlékszik vissza egy történettel.

„A kovid első hullámban, amikor még nem volt oltás, felhívott az egyik egykori betegem, és azt mondta, hogy tizenhat évig parancsolt nekem a tanárnő, most én parancsolok, ki ne menjen a házból, ha valamit el kell intézni, rögtön telefonáljon!”

Talán a legnagyobb „fájdalma” az volt, hogy egyik gyereke sem követi a konkrét gyógyászati hivatást. György tanárnőnek a férje szintén az egészségügyben találta meg a hivatását, sebész orvos volt. A doktornő a férje halála után is, rendületlenül tett eleget hivatásában.

„Ő segít engem.” - utalt férjére.

A gyógyításnak élt, az adott számára energiát. Az első gyermeke, a fia, orvosi egyetemen végzett. Jelenleg egészségügyi közgazdászként dolgozik. A lánya építészmérnök, harminc évig japánban élt, a közelmúltban tértek vissza Magyarországra. Három unokája van, egy pszichológus, egy közgazdász, a harmadik pedig biológiát tanul Budapesten az ELTE-n.

„A menyem körzeti gyermekorvos, ő az én támaszom, nagyon sokat segít, hisz már nyolcvanöt éves vagyok.”

Akiket gyógyított, soha nem feledik, mit tett értük, egy életen át hálásak lesznek érte.

Tóth Attila