Hiábavaló levél Seholországba

(Ujváry Zoltán néprajztudós halálhírére)

Kedves Zoli bácsi,

számomra értelmezhetetlen hírt hallottam felőled, hárman is telefonáltak minap az „ügyedben”, tudom-e már, hogy meghaltál. S mondták ezt az újhír-hozás igricizgalmával, pedig tudhatnák, hogy a rosszhír-terjesztőknek feje vétetik, manapság ha csak képletesen is.

Azért nem érzek most elementáris megrendülést, mert én ezt a hírt nem hiszem el, nem fogadom el. Lehet, hogy bekövetkezett valami kedvezőtlennek mondható változás a fizikai valódban, megadta magát benned az anyag, de nekem mindig meglesz a Zolibácsi-egész, könyves emberről szólván legyen így: a Zolibácsi-összes. Megvan és meglesz számomra az, aki Te voltál: elméstül, lelkestül, itt vagy a pszichémben, az elmémben, itt vagy a memóriámban, lényem legtitkosabb zugaiba ittam a szavaidat, a gesztusaidat, a hangodat, magamba szervesítettem a Zolibácsiságot, a Te embervalóságod szubsztrátumát.

Igaz, hogy számítani lehetett már az állapotodban ilyesféle híresztelésre, de Te az én számomra nem haltál meg, s nem fogsz meghalni soha, bennem mindig eleven leszel, beszélsz, poharat nyújtasz felém, s megkéred Erzsikét, hogy hozzon az asztalra valami rágnivalót. Neked énbennem életed van, jó sorod, olyan, amilyen volt egész hosszú életedben.

Te az én számomra, a tiedhez képest sokkal szárnyatlanabb életemben oszlopember voltál, „égig érő bálvány, mennyországtartó állvány”, támaszkodtam rád, mint egy Atlaszra.

A színészzseni Kóti Árpád úgy „határozott”, ez legyen a sírfelirata: Itt nyugszik Kóti Árpád, aki egy életen át tartó szörnyű szenvedés után végre elhalálozott.” A Te életed nem volt szenvedés (persze az övé sem volt az), nagyon szeretett Téged az Isten. Emlékszel, mennyit vitatkoztunk ezen. Vádoltad a Teremtőt az elesettséged miatt, leginkább azt vádoltad benne, hogy nincs. Volt családod, vér szerinti és népes szakmai, sok-sok barátod, sikert sikerre halmoztál, s boldoggá tett téged a folyamatos jócselekedet. Ha koldus állt meg az autónk mellett, mindig kinyújtottál legalább egy kétszázast.

Vajon igaz-e Rád most, hogy: „Íme, hát megleltem hazámat”. Milyen jó lenne, hogy amikor végleg elmegyünk, akkor a földi szenvedések után mindenkire az Elízium várna. Nem purgatórium, nem pokol. Állítólag a földi létben nem érdem szerint kapjuk a rosszat és a jót, hanem isteni szeszély, kegyelem szerint. Hát akkor mi az az életvégi, érdem szerinti pokol- és mennyországosztás? Sokszor abban reménykedünk, hogy az unitáriusoknak van igazuk: a menny és a pokol is a földön van, az életünkben. Egymás számára teremtjük a poklot és a mennyet, s amikor meghalunk a boldog megsemmisülés vár ránk. Van-e boldogítóbb valami a Semminél? Jézus is mondta egy helyütt, hogy az Atya élőknek az Istene, s általában nem szerette, ha azt firtatták a tanítványai, mi lesz majd, ha meghalunk. Ne a halállal törődjünk, hanem az élettel, mert a halottságunkban már nem lehet érdemeket gyűjteni. Nem tudjuk, van-e élet a halál után, de (mint sok bölcs int bennünket) nem is ez a kérdés, hanem az: van-e élet a halál előtt. S ez tetszene Neked, Zoli bácsi, azért hozom ide. Megint csak Kóti Árpádot idézném; a gyakran pesszimista színészóriás szokta volt mondani: „Nem tudni, hogy van-e élet a halál után, de hogy előtte nincs, az biztos.”

Zoli bácsi, a Te 86 életedben bőven volt élet, öröm, boldogulás és boldogítás. Csak az utolsó két évben keseregtél gyakran, nem értetted: miért vagy beteg? Miért fáj ez, az, kezed-lábad, miért vacakol a tested kívül és belül, miért nem tudsz már járni? „Miért büntet engem az Isten, én készakarva nem tettem rosszat soha senkinek” – mondogattad.

Közeli, szinte mindennapos tanúja lehettem életed utolsó tíz-tizenkét évének, s még akkor is ritka aktív életet éltél. Akkor már leginkább a Holló László-kultusz éltetésén dolgoztál, galériákat hoztál létre, képtárakat gazdagítottál Laci bácsi festményeivel és grafikáival, sok utat megtettünk együtt Putnokra és Tornaljára, Nyíracsádra és Konyárra, Hajdúhadházra és Kiskunfélegyházára, Gyomaendrődre és Mátészalkára. Mindenhol áradt feléd a szeretet. Az egyetlen férfi voltál, akinek a nők megtudták bocsátani az alkoholfogyasztást. Szeretgettek, ölelgettek, biztosan erősnek éreztek még elesettségedben is.

A gyengébb nemmel mindig nagy gavallér voltál, még ha nem is ismerted őket, nyomtad a csokit, bonbont a kezünkbe, vigyed a kedves feleségednek, s add át neki az üdvözletemet. 

Még az utolsó napjaidban is foglalkoztál azzal, hogy mi lesz ezzel a néppel, ezzel az országgal, felelősséget éreztél érte, hisz egy néprajzkutatónál ki lehet közelebb egy néphez, a paraszthoz, a „nemzetfenntartó elemhez”. Tudtál szlovákul, becsülted a környező népeket, távol állt tőled minden zajos-teátrális magyarkodás. Elég furcsa lenne, ha azzal verném a mellem, hogy magyar vagyok, hogy ezt nekem bizonygatnom kellene – mondtad. Büszke voltál rá, hogy egy időben foglalkoztál roma népi hagyományokkal, s hogy zsidó rendezvényekre is kaptál meghívást. Te jól tudtad, hogy ebben az országban éltek szegény zsidók is (nemcsak bankárok, laptulajdonosok), akiknek élete hasonlított a zsellér magyarokéhoz.

Barátság, hűség, nagylelkűség - ezek jellemeztek Téged leginkább. Szerencsére volt a barátaidnak egy csoportja, akik végig kitartottak melletted, amikor már ki sem tudtál mozdulni az otthonodból. Eljöttek több száz kilométerről is. Leginkább ezt hoztak: üveget és papírt. Vagyis vodkát (vagy bort) és könyvet. Amikor távoztunk, sokszor nyomtál a kezünkbe ezt-azt: vigyed, nekem már úgysem kell. Könyveket, festményeket, Holló-grafikákat. Ösztönösen tudtad, amire a Biblia tanít: sokat kell adnunk ahhoz, hogy minél több mindenünk legyen.

Hű voltál a tudományhoz, az egyetemhez, az elveidhez. Nem forgattad a köpönyegedet a politikai széljárásnak megfejelően. Krisztusi baloldaliság jellemezett, az erőtlenek támogatása, amikor jöttek az új erősek, Te nem dörgölőztél hozzájuk. Számodra nem csak az volt az ember, aki minimum egyetemi tanár, hanem az is, aki esetleg írni-olvasni sem tudott. Sok bölcsességet, tapasztalatot, örök érvényű megfigyelést összegyűjtöttél ilyen adatközlőktől. Munkáid jó része állni fogja az időt, az adatgyűjtéseidre pedig mindig szükség lesz. Miből írnák a dolgozószoba-tudósok a könyveiket, ha nem a méhszorgalmú néprajzi gyűjtők adathalmazaiból?

Néprajztudós voltál, mit érdekelne Téged a néprajztudomány maga – mondhatnánk az univerzum legnagyobb költőjét parafrazálva. Mégis érdekelt, foglalkoztál tudománytörténettel is. S fölemlegetném, hogy háromszor kaptad meg a legjobb európai folkloristáknak járó szicíliai elismerést, a Pitre-díjat.

Egy ízben a tisztelőid azért házaltak aláírásokért, hogy az illetékes grémium avasson Téged Debrecen díszpolgárává. Nem voltál debreceni születésű, de ide kerülve gyorsvonati sebességgel váltál a kálvinista Róma cívisévé. Egyenesen következett ez abból, hogy Rimaszombatban református gimnáziumba jártál, s később Miskolcon is. Egyáltalán: azzal kezdődött a Te emelkedésed, szellemi eszmélésed, hogy egy református lelkész megfogta a kezedet, s elvindult veled az iskola felé.

Amit a farsangról tudni kell, amit a maszkos alakoskodásokról, a dramatikus népszokásokról tudni lehet, szinte elég, ha csak a Te munkáidat elolvassuk. Fontos könyved a Csehországba elhurcolt szlovákiai magyarok sorsáról írott munkád, a Szülőföldön hontalanul, s igazi, viszketeg olvasmányélményem marad a Menyecske a kemencében, amelyet többször is ki kellett adni. Fontos összehasonlító munkát írtál az agrárkultuszról, s a szokások, hiedelmek ismerete sincs meg a Te áldozatos, szorgalmas, alázatos tevékenységed nélkül. S mecénás is voltál, támogattál festőket, irodalmárokat, kiadtad azok érdemes munkáit, amelyek máskülönben nem találtak volna kiadót, nem találkozhattak volna a publikummal.

Karácsony előtt felhívtad egyik-másik festőművészt, hogy nagyon vágysz egy jó képére, mert tudtad, hogy az illetőnek az ünnep előtt jól jön a pénz. Felkerestetted egyik-másik özvegyet, pénz küldve nekik, mondván: megvették az elhalt művész férj nálad lévő festményét. Jótékonykodtál, kegyes hazugságoktól sem riadva vissza. Még vidéki kis házat is vettél Romániából áttelepült művészeknek, akik úgy hálálták meg ezt Neked, hogy még el sem köszöntek Tőled, amikor tovább mentek Németországba.

Úgy szerettem Debrecent, hogy sohasem feledhetem Gömört – fogalmaztál Mikes Kelemen mintájára. Úgy mentél el, hogy nem tartozol senkinek, kiegyenlítettél minden számlát, s itt hagytad egy csomó adósodat. Mi mind tartozunk Neked szeretettel, elismeréssel, barátsággal, adománnyal, emlékezéssel. Sok éven át „üzemeltetted” pincédben a Szuterén Klubot, ahol püspöktől újságíróig, költőtől szobrászig, tanártól esztétáig sok barát megfordult. Elég különös lenne, ha a boldognak képzelt túlvilágon lehetne Szuterén Klub, de ha lehet, szervezd meg, Zoli bácsi, majdan szeretnék a kötelékébe tartozni.

Ki előbb, ki később, „megyünk utánad, halott!” A viszontlátásig őrzi emlékedet volt tanítványod, az emlékőrző strázsák közlegénye,

Erdei Sándor