Gelányi Bence gyerekkora óta a színi pályára készült, egyenes út vezetett a világot jelentő deszkák felé. Az egyetem után szabadúszóként dolgozott, több színházban megfordult vendégként, köztük a cívisvárosban is. Három évvel később visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Jelenleg a Csokonai Színház társulati tagja, tanít az Ady Endre Gimnáziumban és a filmezés világában is kipróbálhatta magát. Eddig bejárt szakmai és személyes útjáról, közelgő harmincadik születésnapjáról és jövőbeli céljairól beszélgettünk a fiatal művésszel – életkorából adódik a tegező forma.
- Mikor dőlt el, hogy színész leszel? Mesélsz a kezdetekről?
- Egész kicsi koromban. Néhány éves voltam, amikor gitárral a kezemben beültem a kis hintaszékembe és kijelentettem, hogy én színész leszek. Édesapám, Gelányi Imre szintén színművész, így gyerekként is beleláttam ebbe a világba. Gyakran megnéztem őt és maradtam segíteni a pakolásban. Az egyik darab végén mindig égve maradt két gyertya, azokat előadás után én fújhattam el – már ez is hatalmas élmény volt. Mindig vonzott ez a világ. Egy időben szerettem volna régész lenni, de ez a fellángolás nem tartott sokáig. Színjátszó körbe jártam, felvételt nyertem az Ady Endre Gimnáziumba, érettségi után pedig a Kaposvári Egyetemen tanultam tovább.
Az egyetem után három évig szabadúszó voltam. Dolgoztam Budapesten, Temesváron, Debrecenben és kaptam egy lehetőséget Szombathelyen a Mesebolt Bábszínházban is. Ez sokat jelentett, mert a gyerekkoromban látott bábszínházi előadások nagyon meghatározóak voltak. Jó élmény volt csatlakozni ahhoz a kicsi társulathoz, hiszen nagyon magas színvonalon dolgoznak. A Lúdas Matyi és A császár új ruhája című előadások voltak a közös munkáink – utóbbival Lengyelországba is eljutottunk egy nemzetközi bábfesztiválra.
- Mi hajt előre, mibe tudsz kapaszkodni? Van valami, amiben hiszel?
- Az hajt, hogy tudom, hová tartok és tudom, hogy mit kell tennem az adott cél eléréséhez. Néha elfog a „hogyan tovább?” érzés, az egyetem után volt egy hosszabb időszak, amikor nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. De mindig történt valami, ami kimozdított ebből. Például amikor nagyon kiábrándult voltam, és már reptéri munkákat nézegettem, pont akkor hívott Gemza Péter egy debreceni lehetőséggel.
Hiszek a sorsszerűségben. Hiszem, hogy minden okkal történik és lehet belőle tanulni. Visszagondolva, évek távlatában tudom, hogy miből mit tanultam, és ma már sokkal tudatosabb vagyok. Ha rám telepedik a kilátástalanság érzése, nem tart tovább néhány napnál. Olyankor bezárkózom, kikapcsolom az agyamat, filmet nézek, megrázom magam és megyek tovább. Ebben nagyon sokat segítenek a barátaim és a családom. Ők egyfajta védőhálót jelentenek nekem, akikre tudok támaszkodni és löknek rajtam egyet, ha épp arra van szükségem.
Szakmailag és emberileg egyaránt példaképként van előttem apukám, akivel nagyon sok mindenben hasonlítunk. Rengeteget dolgozik, sokszor hajnalban kel vagy épp hajnalban ér vissza Budapestről, de töretlenül megy előre – számomra példaértékű a kitartása és igazán motiváló. Az egész családom ilyen, én ebbe nőttem bele.
- Mit ad neked Debrecen? Milyen rendezővel dolgozol együtt szívesen?
- Amikor még csak vendégként játszottam Debrecenben, akkor is azt éreztem, hogy ide mindig haza tudok jönni. Jó érzés volt megérkezni, próbálni, mindig szeretettel fogadtak és én is nagyon megszerettem a társulatot. A család mellett a színház is egy biztos pontot jelentett, örömmel szerződtem ide. Azóta több közeli barátom is lett itt, de még mindig kétlaki vagyok. Szeretem Debrecent, de néha nagyobb nyüzsgésre vágyom, olyankor ott van nekem Budapest és az ottani barátaim, akik szintén nagyon fontosak az életemben.
Ami a rendezőt illeti, az a legfontosabb számomra, hogy felkészült legyen. Szeretek közösen gondolkodni vele, ez a karakter felépítésében is sokat tud segíteni. Mindig próbálom kitalálni, hogy milyen ember lehet az, akit az adott darabban játszom, és jó, ha ebben a rendező is partner. Engem nem motivál, ha túl nagy szabadságot ad. Az már egy másik forma.
- Elvégeztél egy Dráma és színház a szociális integrációban pedagógiai továbbképzést az ELTE-n és tanítasz is az Ady-ban. Milyen szerepe van ennek az életedben?
- Nagyon jó döntés volt, hogy közvetlenül az egyetem után részt vettem ezen a képzésen. Ennek az érzékenyítés volt a célja. Azzal foglalkoztunk többek között, hogy hogyan tudunk integrálni fogyatékkal elő vagy halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat színházi nevelési eszközökkel.
Sok szakmai kapcsolatom született, tudom alkalmazni a színházban is, de a tanításban a leghasznosabb. Az évek során sokszor dolgoztam állami gondozott fiatalokkal drámapedagógiai módszerek felhasználásával. Hiszem, hogy a színház mindenkié.
Van az Ady-ban egy tizenöt lányból álló új osztályom. Eleinte kicsit tartottam ettől a feladattól, de nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Személyes történetekkel foglalkozunk különböző témák kapcsán, mint például a harag vagy a szerelem. Nagyon lelkesek, elképesztő érzelemmel nyúlnak ezekhez a témákhoz, rengeteg energiát adnak. Nekem nagyon fontos, hogy alkotótársak legyünk az együtt töltött időszakban. Őszinték vagyunk egymással, így a félév végére születő közös munka is igazán őszinte lesz – talán ez a legfontosabb a színházban.
- Hogyan kapcsolsz ki?
- Szeretek egyedül lenni. Szeretem, ha nem kell sietni sehová és magam osztom be az időmet. Feltölt az is, ha együtt tudok lenni a barátaimmal és ha minőségi időt tölthetek a családommal. Az utóbbi időszakban sokat kirándulok mindenfelé az országban és a közelben. Rengeteg gyönyörű helyen voltam, hatalmas élmény volt például a Magas Tátrában állni egy szikla tetején.
- Milyen műfaj áll közel a szívedhez? Mely szerepeid a legkiemelkedőbbek?
- Én prózai színész vagyok, azon belül is a drámát szeretem a legjobban, nagy kedvenceim Ibsen, Csehov és Miller. Régen egyáltalán nem tartottam magam vígjáték-alkatnak, de ezt a műfajt is megkedveltem, sok bohózatban, komédiában játszottam Debrecenben. Szerepeltem zenés előadásokban is, például A Padlásban én voltam a detektív, de az is egy prózai szerep.
Fontos és meghatározó munka volt az életemben Temesváron a Tavasz ébredése. Debrecenben az Időfutár volt az első nagyobb szerepem, a mostani előadások közül nagyon szeretem a Herkulest, amiben Filoktétészt játszom. Nyáron átvettem a Tesztoszteronban egy szerepet, abból még nem volt alkalmam sok előadást játszani, de nagyon megszerettem. Kiemelkedő még a Hamlet című előadás, amiben több karaktert is játszottam (Marcellus, első színész, sírásó, bíró). Ezen kívül van egy monodrámám, a Caulfield – azt teljesen egyedül készítettem és igazán önmagam vagyok benne. Az egy nagyon jó munkafolyamat volt saját magammal. A szövegkönyvét én írtam a Zabhegyező című regényből és én is rendeztem. Sok iskolába eljutottunk vele, nagyon fontosnak tartom, hogy a diákok találkozzanak egy ilyen történettel. Örülök, hogy igent mondtam erre a lehetőségre Némethy-Szilágyi Norbinak.
- Hamarosan harminc éves leszel. Hogyan fogsz ünnepelni? Elégedett vagy azzal, ahol tartasz? Mik a terveid a jövőre nézve?
- A barátaimmal elmegyünk vacsorázni. Nincsenek nagy terveim csak szeretnék együtt lenni azokkal az emberekkel, akikkel az utóbbi években egymás mellett álltunk. Mostanában sokat gondolkodom, hogy mit akartam elérni és hol kellene tartanom, hiszen egy kerek évforduló közeledik. Alakíthattam volna máshogy is az életemet és tarthatnék máshol, de semmit se bántam meg. Ha számvetést kell tartanom, akkor azt mondom, elégedett vagyok. Van egy életem Budapesten és Debrecenben egyaránt, van egy olyan munkahelyem, ahová szeretek bejárni, tudok tanítani és olyan emberekkel találkozom a mindennapokban, akikkel kölcsönösen fel tudjuk tölteni egymást.
Szakmailag is jó lehetőségek találnak meg, de szeretnék folyamatosan fejlődni és többet tanulni. Mindig vonzott a filmezés világa. Romániában szoktak szervezni egy úgynevezett Filmtett tábort, amin kétszer is volt lehetőségem részt venni. A workshopot Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya tartották. Ott készült egy kisfilm, amiből később megszületett a Békeidő című nagyjátékfilm. Teljesen más élmény, mint a színház, szívesen kipróbálnám magam más nagyjátékfilmben is.
A személyes életemben általában kisebb célokat szoktam kitűzni magam elé, például most nagyon szeretném megszerezni a jogosítványt. A jelenlegi helyzet kevésbé teszi lehetővé, de szeretnék sokat utazni, világot látni. Az ilyen utak során ért impulzusokból színészként is sokat lehet építkezni. Nagy álmom eljutni Amerikába, mindig is szerettem volna New York utcáin sétálgatni – remélem, hamarosan sikerül.
Hreskó Anita
Új hozzászólás