A villanyszerelő nem volt egy szófukar ember. Ontotta a történeteket, míg felszerelt egy csillárt és a mennyezetre egy lámpát.
Néhány éve a privát szférában próbál szerencsét. Korábban állami cég alkalmazottjaként kereste a kenyérre valót. Miközben fúrt, blankolt, szigetelt, a szó valahogy az áramlopásokra terelődött:
- Még céges koromban egyszer Hadházra szálltunk ki. Olyan utcába vezényeltek, ahol minden második házban lopták az áramot. Nem vacakoltak a villanyórát megkerülő bejövő szál szerelésével. Fogtak egy kampót. Hosszú, csupasz dróttal tekerték össze. Az ekcájgot felhajították az utcai vezetékre és már bömbölt is a hi-fi toronyból a lakodalmas rock. Végigmentünk az utcán. Lerángattuk a kalózcsatlakoztatásokat. Mire a végére értünk, elől már megint csapolták az áramot. Beszóltunk a rendőrségre. Ki is jött egy járőrkocsi. Akkor a vackokat újból leszedtük. Míg a rendőrök cirkáltak, addig nem mertek ismételni. Az egyik kollégám délután járt arra. Hihetetlenkedve mesélte, hogy az utca úgy néz ki, mint egy pókháló, annyi madzag lógott a vezetékről.
Rövid időre elhallgatott. Figyelmét lekötötte a szakszerű szerelés, egy perc múlva azonban folytatta: - Uram! Mi fizetjük meg az áramlopásokat. Mi fizetünk a nem fizetők után is. Az ember a számlák láttán csak csodálkozik. El nem tudja képzelni, miért kell olyan sokat fizetnie, amikor keveset fogyasztott. Még nem hallottam csődbe ment szolgáltató cégről. A kárunkra ugyan, de megtalálják a módját, hogy pénzüknél legyenek.
Újabb szilenció következett. A be- és kimenő vezetékeket hosszasan vizsgálgatta:
- Ez egy régi, másfeles drót. Már nem is szabadna használni. Az új szabvány két és feles legkisebb átmérőt ír elő. De hát ezért nem lehet az egész lakást megbontani. Ha nagy felújítás lesz, akkor érdemes nagyobb keresztmetszetűre cserélni, addig meg kibírja.
Valami nagyon nem tetszhetett neki, mert elhallgatott. Bosszúsan csóválta fejét. Újból szétszedte, amit egyszer összeszerelt. Amikor a munkája megint „sínre került”, ismét megeredt a nyelve: - Hiányszakma a villanyszerelés. A fiamat próbáltam tanítgatni. Mondtam neki: biztos megélhetést fog nyújtani. Amíg van áram és kevés a szaki, addig nem fogja a napot lopni. Elvégezte a szakmunkásképzőt. Felszabadulása után mellettem dolgozott. Csinálta, csinálta, de minden lelkesedés nélkül. Pedig nem keresett rosszul. Egyszer bejelentette, hogy ő nem villanyszerel tovább. Elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és bankoknál szolgál. Nem szólok bele a dolgába, de biztonsági őrként nagyjából a minimálbért keresi meg. Ha villanyszerelőként dolgozna, egyetlen munkával többet keresne, mint tizenkét órai őrködéssel.
Gyors váltással a mai közlekedési morált kezdte szapulni: - Amerikában, ha valaki meghúzza a másik kocsiját, a szélvédőjén hagyja elérhetőségét, vagy megvárja a károsultat. Itthon az elkövető sunyi módon tűnik el. Velem történt meg, hogy a Borbíró téren egy mögöttem parkoló autó az indulásakor húzott meg. Soha nem bukkantam volna az autós nyomára, ha egy volt amerikás nem hagyott volna üzenetet. Kis papírcetlire felírta a tettes gépkocsi rendszámát. Kihívtam a rendőröket. A zsaru először megnézte a közeli közlekedési táblákat. Miután meggyőződött, hogy nem vétettem a szabályok ellen, megkezdte az eset felgöngyölítését. Először is felhívta az amerikást, aki megerősítette a történteket. Ezután a központi nyilvántartóból előkerestette a tulajdonos adatait. Kiderült, hogy a kocsi egy berettyóújfalusié. Őt is felhívta. Az öreg meglepetten hallgatta a zsarut. A kocsiját az unokájának adta kölcsön. A lány Debrecenben egyetemista. A hívás után a nagypapa visszaküldte, a közben megérkező rokont. Egy óra múlva a helyszínen mindent elintéztek. A hölgyet ötvenezerre büntették.
Témája lett volna még, de kifogyott a munkából. Komótosan összepakolt, zsebre vágta munkája ellenértékét, s hangos köszönéssel távozott.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás