1941. június 22-én hajnali 3 óra 45 perckor a német csapatok megtámadták a Szovjetuniót. Ezzel kezdetét vette a II. világháború legnagyobb hadjárata.
A hadműveletek legfőbb célja a szovjet-orosz állam megsemmisítése, a „keleti német élettér” elfoglalása volt, messze egészen az Ural vonaláig. Hitler villámháborúnak tervezte, négyéves, vesztes küzdelem lett belőle, mely meghatározóan hozzájárult a Német Birodalom bukásához.
1940-ben Hitler nyerésre állt. Meghódította Lengyelországot, Nyugat-Európát, Norvégiát, Dániát és bekebelezte a Baltikumot. Az első fiaskót az angoloktól kapta, amikor az angliai partraszállást előkészítendő, a német légierő próbálta Anglia felett megszerezni a légifölényt. A hős angolszász pilótáknak köszönhetően ez nem sikerült. Hitler komoly hibát követett el, amikor az ellenséges Angliával a „hátában” a Szovjetunió ellen fordult. Mindig próbálta elkerülni a kétfrontos háborút, ám a szigetország potenciális veszélyt jelentett, ami miatt jelentős erőket volt kénytelen nyugaton állomásoztatni.
Hitler fejében 1940 novemberében született meg a Szovjetunió megtámadásának gondolata. Molotov szovjet külügyi népbiztos berlini látogatása fagyos hangulatban zajlott, mert a vendég túlzott követelésekkel állt elő.
Közel másfél éve (1939. augusztus 23-án) Moszkvában kötötték meg a Molotov – Ribbentrop (német külügyminiszter) paktumot. Ez egy megnemtámadási szerződés, érdekszférák felosztásával kiegészítve. Már az egyezmény aláírásának pillanatában köztudott volt, hogy mindkét fél csak az időhúzás végett egyezett meg. Szovjetunió még nem készült fel a háborúra, a németek pedig a nyugati hadjárat sikere érdekében kerülték a konfrontációt a szovjetekkel.
A szovjeteknek külön jól jött a szerződés. A titkos záradék alapján harc nélkül juthattak lengyel területekhez. A németek nem tettek fenyegető ellenlépéseket, amikor a Vörös Hadsereg bevonult a balti államokba. Az 1939/1940-es orosz-finn háború pedig kijózanítólag hatott a szovjet hadvezetésre. A szovjetek csak négyhónapnyi, rengeteg áldozattal járó harc után gyűrték le a finnek hősies ellenállását.
Hitler 21. számú hadparancsában vázolta a szovjetek elleni támadás fő irányait. A németek három főirányban tervezték az előrenyomulást: északon Leningrád ellen (a szocialista forradalom bölcsőjének elfoglalása szimbolikus jelentőségű lett volna); középen a főváros, Moszkva felé; délen gazdasági szempontok vezérelték a Donyeck-medence megkaparintását (szénbányászat, vaskohászat).
A hadműveletet Barbarossa-tervként kódolták. Fedőnevét Barbarossa Frigyes német-római császártól kapta, aki 1152 és 1190 között uralkodott.
Miközben a németek készültek az összecsapásra, Sztálin is mozgósította hadseregét. Nem a veszély elhárítására készült. A Molotov-Ribbentrop paktum lehetővé tette számára, hogy felkészüljön egy Európát célba vevő támadásra. Amikor a németek átlépték a szovjet határt, a Vörös Hadsereg csapatait támadó felállásban találták. Az embereket és a technikai eszközöket a határ közelében zsúfolták össze, a német támadás azért lehetett annyira pusztító erejű, okozhattak hihetetlen veszteségeket az első napokban. Ráadásul a szovjet katonai szabályzat nem ismerte a védekezés fogalmát, a katonák, egységek ilyen jellegű kiképzést nem kaptak.
1941. június 22-én kevesen voltak a világban, akik bizakodtak a hadiszerencse fordulásában. A németek is hathetes háborúval számoltak. Létszámban, haditechnikában, kiképzettségben, mentalitásban erősen lebecsülték a szovjet haderőt, és a legkevésbé számoltak a szovjet nép hazaszeretetével. Ez lett a vesztük.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás