Olcsó az emberi élet. Manapság néhány száz forintért ölnek, mások pedig magukat teszik olcsóvá. Egyetlen életüket tálcán kínálják a Kaszásnak. Annak meg mindegy. Ha valaki a halálba akar menni, ő a legsegítőkészebb. Ez a dolga. Néha azért a sokat látott feketeruhás is meghökken, amikor minden lehetséges módon keresik a vele való találkozást.
- Ugyan, miért ez a sietség? – mormogja magának, majd valószínűleg monologizálna tovább. - Boldogtalanok, sikertelenek vagy csak önfejűek? Velem kacérkodva akarnak kitűnni a szürkeségből, mellőzöttségből? Mások, mint a középkorban, a földet siralomvölgynek tartják, minden igyekezetük a Paradicsomba jutás. Annak ellenére vágyakoznak, hogy nem is tudják, mi vár rájuk a túlvilágon. Ki érti ezt? Bár nekem mindegy.
A Földön élők másik része éppen ellenkezőleg vélekedik. Tele van a hócipőjük az életuntakkal, a dagadó egotól elszálltakkal. Nem elég magukra és szeretteikre vigyázni, de a szabálytalankodó, felelőtlen, nemtörődöm embertársaik életét is kénytelenek óvni. Az otthonról kimozduló nap, nap potenciális öngyilkosokba botlik. Egy hete a Huszár Gál utcai vasúti átjárótól száz méterre sodort el a vonat egy fiatalembert. Mi a fenét keresett ott? A vasút veszélyes üzem. Debrecenben nem akadt más hely a biztonságosabb gyaloglásra?
A 4-es főút GÖCS előtti szakaszán szintén ifjú ember, fülhallgatóval bedugaszolva, menetiránnyal azonosan, zsebre vágott kézzel sétálgatott. Csak idő kérdése volt, mikor vasalja ki egy autós.
Csókoltatom azt a biciklist, aki a zebrán, a piroson hajtott át a féktávolság határán. Két lábbal tapostam a féket, hogy őkelme épségben megússza. Új magyar népszokás szerint, már nem illik reszketni, bocsánatot inteni, hanem mereven előre nézve tekerni, mintha semmi sem történt volna. Még örülhettem is, mert nem kaptam futólag egy középsőujjas egyezményes jelet…, mert ez is divatba jött. Ha a szabálytalankodóról az autós dudájával nyilvánít véleményt, szinte menetrendszerűen jön a mutogatás.
Gyalogosok hányszor és hányszor lépnek le a járdáról a legváratlanabb helyeken, hogy aztán andalogva keresztülcammogjanak a gázolás elkerülésén ügyködő autósok előtt.
Az se normális, aki a negyedik emeleti lakása ablakába ül ki, lábát a mélybe lógatva, vagy a háza sátortetején, minden fajta biztosítás nélkül sétálgató. Olyan, mint a salto mortale háló nélkül. Azok elmeállapotát is agyturkásznak volna muszáj vizsgálni, akik felhevült testtel ugranak vízbe, folyókat akarnak átúszni, mert sörpocakkal, nyamvadt izmokkal Schirilla Györgynek képzelik magukat.
Életuntság, túlzott magabiztosság, korlátolt felelősségű hősködés? Nehéz eldönteni. Mentősöknek, tűzoltóknak bőven adnak munkát. Felelőtlenségük sokba kerül az államnak. Az adófizetők pénzén kötelesek menteni, gyógyítani őket, miközben az erre pazarolt summát ezernyi hasznosabb dologra is lehetne költeni.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás