A napokban itthon több tucat fénykép, újságkivágás, oklevél került a kezembe. Nem is sejtettem, hogy mire a gyűjteményt végig áttekintjük, mélyen megismerem azt a múltat, amelyből jelenlegi hivatásomat örököltem. Talán még manapság is akadnak, aki számára ismerősen cseng a név, amely az emlékek közt leggyakrabban feltűnik. Barna Tibor. Nagyapám.
Sajnos már nem ismerhettem. Jóval születésem előtt továbbállt e földi világból. Abból, amelyről annyiszor írt szépet vagy fájdalmasat: a tiszta valóságot. Debrecenben született, e tudattal pedig megerősödött bennem a hit, hogy ezt a tudást nekem is itt kell felépítenem, melyet édesapámon keresztül nagyapám örökített rám, az írás iránti szenvedélyt. Különböző újságnevek kerültek elő a megőrzött cikkek kapcsán, ezek közül pedig egy, a Hajdú-bihari Napló a mai napig él és működik. Riportok, jegyzetek, kritikák, számtalan cikk. Érdekes, hogy az igazán nagy sikert mégsem az elsődleges karrier hozta el, nem az újságírás volt a vízválasztó. E tekintetben, mint az akkoriban némileg megszokott volt, a költészeten át vezetett az út az írógép monoton, mégis zenének tetsző zakatolásáig. Még Herczeg Ferenc, az Új Idők híres szerkesztője is elismerően nyilatkozott róla, s bár nagyapám nem vált klasszikus értelemben vett költővé, mára ezek a jeles személyiségek által írt méltató levelek különösen is felértékelődnek. Az mégis csupán lehetőség volt arra, hogy az emberek megismerjék a valót, a világ eseményeinek egyre sűrűsödő sodrát a múltszázad kétségektől terhelt világrendjei között. Barna Tibor, akarom mondani, nagyapám a kultúra legszebb, legtökéletesebb megnyilvánulása, a színház világában vált országosan ismertté.
Az antikváriumok honlapján néha fel-felbukkan egy példány a Csatorna a Borzason című műből, amelynek szerzői Barna Tibor és D. Szabó László. Az ősbemutató pedig egy, a számunkra oly kedvesen, oly ismerősen csengő nevű teátrumban zajlott: a Csokonai Színházban. A szereplőgárda névsorában pedig nem akármilyen színészek sorakoznak, közülük is kiemelkedő egy, akinek a nevét Salgótarján színháza viseli, azé a városé, amelynek Barna Tibor szintén megannyi érdemet adott hivatásával. Ez a színész Zenthe Ferenc. A darabot műsorra tűzte a Nemzeti Színház, a Honvéd Színház. És így vált emlékké, majd az évek alatt történelemmé.
Egy salgótarjáni utunk során meglátogattuk nagyapám egykori kollégáját, barátját, aki rendkívüli örömmel fogadott bennünket. Pádár Bandi bácsi mesélt, nosztalgiázott. Elismerő szavai Barna Tiborról számomra egyaránt voltak elgondolkodtatóak, ugyanakkor megannyi büszkeséggel töltöttek el, akárcsak motivációval. Talán így, mondhatni, számomra „ismeretlen” emlékekbe feledkezve nem kevesebb büszkeség van bennem hivatásom és örökségem kapcsán, mint nagyapámban akkor, amikor bemutatták színdarabját vagy átvette azt a kiemelkedő állami kitüntetést, amelyet egy szerény, de elhivatott miniszter adott át, elismerve Barna Tibor kultúráért végzett munkáját.
Azt gondolom, felesleges bármit is saját szavakkal hozzátennem ehhez az életúthoz. Mindezt összegezve álljon itt egy idézet. A felelevenített sorokban némileg saját gondolkodásomat is felfedezem. Nagyapám egy, kitüntetése kapcsán vele elkészült interjú során fejtette ki a salgótarjáni lapnak, munkatársának, amikor Barna Tibor kérdezőből kérdezetté vált: Ha az életem újra kezdhetném, megint az újságírást választanám, amit soha nem mesterségnek, hanem, mindig hivatásnak vallottam.
Barna Marci
Új hozzászólás