Ha elmúlik karácsony című riportomra olyan aktív, segíteni vágyó reakciókat kaptam, ami számomra egyszerre volt meglepő és megható. Mert valljuk be, mi magunk is sokszor mondjuk sokfelé, hogy ,,szólj, ha bármiben tudok, segítek”. Aztán a szavak elszállnak, megnyugtat bennünket a felajánlás adta nagylelkűségünk és rohanunk tovább a hétköznapokba.
Még a cikk megjelenésének napján érkezett az üzenet, hogy van egy újszerű állapotban lévő tűzhely, amelyet szívesen átadnának Zsuzsáéknak. Egy tűzhelyet lassan egy éve szerettünk volna beszerezni. Ezt a felajánlást több is követte, sőt volt, aki vállalta, hogy havi rendszerességgel élelmiszer adományt küld a családnak. Tartós élelmiszereket és ruhaneműket sikerült néhány nap alatt összegyűjteni.
Folyamatosan érkeztek az üzenetek, gyűjtöttünk, zsákoltunk és végre, ahogy az időjárás is engedte, elindultunk Bodaszőlőre egy kövéren megpakolt kisteherautóval.
Izgatottan vártam a találkozást, szerettem volna végre egy kis örömöt, vagy legalább megkönnyebbülést látni Zsuzsi arcán. El sem nagyon hitte, hogy mindez az övék, nekik lett összegyűjtve. Megilletődve állt a kapuban, ölében az örökké mosolygós, két éves Melanival. Bevittük a tűzhelyet és a csomagokat, aztán elköszöntünk.
Este még felhívott. Megköszönte ismét, sokadjára. Ekkor már éreztem a mosolyt is a vonal túlsó végén.
Szavakkal nehéz leírni azt, amikor úgy érzed, valóban tudtál segíteni. Valamivel több kellett hozzá, mint háromszor összeütni a cipőm sarkát, de megérte és hálás vagyok érte. Ahogy hálás vagyok mindenkinek, akik ebben a segítségemre voltak.
Mert adni jó, akkor is ha elmúlik karácsony.
Duró Kata
Az előzmény ITT olvasható
Új hozzászólás