Több mint ötven önkéntes, bő egy év alatt, eddig több mint száz családot tudott támogatókkal összekötni az ország valamennyi megyéjében a Segítek egy családot kezdeményezés által. Ez Magyarország első olyan programja, ahol a támogatásra szoruló és a támogató közvetlen megtalálhatja egymást. „Közvetlen segítség kézből kézbe, közvetítők nélkül.”
Spitzer Gyöngyi Soma immáron két éve indította be lelkes önkéntesek munkáján alapuló weboldalát, a https://segitekegycsaladot.hu/ oldalt. A program legfőbb célja a támogatásra szoruló családok és a támogatók összekapcsolása. Megteremteni egy olyan platformot, ahol közvetítő szervezetek nélkül lehet segíteni, kézből kézbe. A tiszta forrásból, családsegítők által ellenőrzött családok történetei jeligével kerülnek ki a weboldalra, gondosan figyelve és megfelelve a hatályos GDPR, adatvédelmi szabályoknak. A programba mélyszegénységben élő családok kerülnek, akiknél legalább egy kiskorú él a háztartásban, vagy pedig olyan nagykorú, aki tartós gondozásra, ellátásra szorul. A család telefonos elérhetősége elengedhetetlen feltétel az együttműködéshez. Végül, de nem utolsó sorban fontos, hogy a szülőknek fő célkitűzése a gyermekeiknek való segíteni akarás és az önmagukért való törekvés legyen.
Az önkénteseket a Nők 2000 Nyitott Kapu Alapítvány fogja össze, aminek a megálmodója és vezetője Soma. A közös munkából a különböző csapatépítő programok sem hiányozhatnak, évente többször személyesen is találkoznak, bár többnyire online megbeszélések zajlanak. Ez a körinterjú is egy online „találkozás” alkalmával született. A programban az ország összes pontjáról részt vesznek a lelkes segíteni vágyó hölgyek s urak. Akad, aki külföldről segíti a csapat munkáját. A „kemény maggal” készített interjú során arra próbáltam meg fényt deríteni, milyen okokból lesz ma valaki önkéntes, miért jó adni és mit kap az, aki ad? A családias hangulat okán tegeződtünk.
- Hogyan kezdődött az önkéntesség, miért vágtatok bele?
Sz. Andrea, történetíró: - Kapva kaptam a lehetőségen, amikor Soma kereste a segítőket a projekthez. A hirdetésben szinte kidomborodott, hívott a lehetőség, hogy történetírókra van szükség. Mindig nagy álmom volt írni és segítséget nyújtani rászorulóknak egyszerre. Perceken belül jelentkeztem.
B. Szandra, családsegítőkkel kapcsolattartó: - Engem is beszippantott a felhívás. Korábbi munkáim során hasonló feladatot végeztem nagyban, de itt ez mind részfeladatokra volt bontva. Mindenki egy apró szeletért felel. Úgy érzem, testhezálló feladatot kaptam. A családsegítőkkel való kapcsolattartás az én asztalom – s habár nem ismertem mindenkit –, mint régi kollégákkal, könnyen megtaláltam a hangot. A pandémia kezdetén a pánikhangulatból való kitörést jelentette a lehetőség, hogy segítsek másoknak. Összehasonlítva, ha én sem érzem magam biztonságban, akkor a nehéz sorsú családoknak még nehezebb lehet, tehát úgy gondoltam, itt az ideje segíteni.
J. Mariann, kikérdező: - A felhívást látva, rögtön írtam és jelentkeztem. Épp önkéntes munkát kerestem. Felemelő érzés a csapat tagjának lenni és tenni a rászorulókért. Hálás vagyok, hogy adhatok. Itt úgy érzem, hogy van értelme a befektetett energiának és időnek, lélekemelő tevékenység ez.
M. Anna, levelezés-kezelő: - Egyrészt Soma személye, másrészt a személyes tapasztalatom és élményem hívott. Régebben voltak megélhetési nehézségeim, és kaptam egy olyan segítséget, ami nem engedett elsüllyedni. Én ezt soha nem feledem el. Ez inspirál, hogy tudjak és akarjak a többi embernek segíteni. Hiszem azt, hogy segítséggel ki lehet mászni a legmélyebb gödörből is. Aki akar és elfogadja a segítséget, az tovább tud lépni a nehézségen. Szeretem ezt a munkát.
M. Szabina, önkéntesek koordinátora: - Amikor elolvastam a felhívást, Soma épp olyan embert keresett, aki összefogja az önkénteseket, egyfajta koordinátort. Azonnal éreztem, hogy ez nekem való, mert úgy tudok segíteni, hogy nem vagyok elől, a háttérből tudom tenni a dolgom. Teljesen mással foglalkozhatok itt, mint a hétköznapokban, és más típusú emberekkel kell együtt dolgoznom. Segített kiszakadni a pandémiából. Azáltal hogy adhattam azt, amiben jó vagyok, hatalmasat kaptam, a támogatásból, a csapat sokszínűségéből és a kapcsolódás által.
G. Márta, kikérdező: - A segítőkészségem már gyerekkoromban megmutatkozott. A nagymamám hallássérült volt, így korán érzékeny lettem szociálisan. Később ifjúságsegítőnek tanultam, így az elsők között voltam, akik jelentkeztek. Úgy érzem, hogy ebben a munkában, igaz csak önkéntes minőségben, de teljesen ki tudok teljesedni.
- Mit tanított a szolgálat?
Soma: - A program megtanított strukturálni. Olyan szépen elkülönülnek a munkafolyamatok. Kialakult a rendszer. Mindig mondtam, hogy lányok, nem baj, majd kialakul, hisz szűz hóban taposunk. Semmilyen minta nem volt előttünk.
Sz. Andrea: - Együtt erősek lettünk. Mindenki a legjavát teszi bele, és mindezt a szabadidejében.
B. Szandra: - Rugalmasságot. Akárcsak a szerepek és feladatkörök között is. Érdekes módon mindent tudok egyeztetni az itthoni életemmel. Sőt, az önkéntes feladatom – heti 3-4 óra – lett az „én időm”. Az az idő, amikor feltöltődöm.
- Hogyan alakultak ki a szerepek, a feladatkörök?
Soma: - Egyik éjjel egy kishang a mosdóba menet felszólított, hogy csináljak egy oldalt, ahol a rászoruló és a támogató közvetlenül egymásra találhatnak. Így született az ötlet, ebből indultunk. Emlékszem, a kezdetek kezdetén hányszor hangzott el, hogy „szerintetek, ez hogy legyen”, amikor még a szerepkörök sem születtek meg. Aztán jött Tóth Szilárd, GDPR szakember, aki megteremtette nekünk, hogy „szilárd” alapokon álljunk. És szép lassan a megszámlálhatatlan online ötletelés alatt, megszülettek a szerepkörök, a kérdőívek, az egész struktúra. A pandémia alatt nem unatkoztunk.
- Mi a jövőkép? Hova szeretne eljutni a program?
Soma: - Csodálatos lenne, ha akkor is fennmaradna ez az oldal, ez a közvetlen adományozási lehetőség, ha már nem élek, és mindig lennének lelkes önkéntesek, akik mindenféle anyagi juttatás nélkül, teljes önzetlenséggel vágynának adni, és őket mindig össze tudnák gyűjteni az utánam jövők is.
- Voltál-e már a rászoruló oldalon? Segített-e akkor valaki?
Soma: - Volt olyan öt év az életemben fiatalon, amikor nagyon nélkülöztem. Intenzív évek voltak a kommunizmusban. A káló idején, amikor a veszteséget jóváírhatták a boltok, előfordult, hogy azt tudtam enni, amit loptam. Az akkori munkáim után kapott fizetéseimből nem tudtam megélni. Busz ellenőr voltam először, betanított munkás, esztergályos, sapka árus, mindenféle. Nem tudtam albérletet fizetni és megélni egyszerre. Ma már hihetetlen, de akkor arról ábrándoztam, ha egyszer gazdag leszek, annyi méter virslit veszek, amennyit csak akarok. Ma már több métert is vehetnék, de már nem nagyon érdekel. Ez által viszont tudom, milyen az, amikor évekig epekedsz, hogy valami jót egyél.
M. Szabina: - Amikor felköltöztem a főiskolára, Budapestre, tudtam, hogy otthonról nem tudnak támogatni, tehát mindent nekem kellett megteremteni a tanulás mellett. Minden ki volt számolva. A nagy álmom az volt, hogy a hónap végén azt tudjam vacsorázni, amit szeretnék, nem, amit megengedhetek magamnak. Megvalósult, de sosem felejtettem el, hogy a barátaimra mennyire számíthattam.
B. Szandra: - Akik fogyatékos gyermeket nevelnek, azokat úgymond az állam konzerválja egy szegénységi státuszban. Az ápolási díj semmire sem volt elegendő. A GYOD remélhetőleg kicsit élhetőbb életet teremt mostantól. Mondhatni: rászorulóként segítek.
- Milyen visszajelzéseket, kedves élményeket kaptok?
D. B. Emese, kikérdező: - Egy hétéves beteg kislánynak volt szüksége csizmára. Karácsony idején jártunk. Sikerült beszerezni, és személyesen vittem el az összegyűjtött adományokat a családnak. A kislány arca, amikor megértette, hogy kapott egy csizmát, talán életében először, megfizethetetlen volt. Mekkora örömöt tud szerezni egy használt csizma? Ilyen és számtalan hasonló történetnek lehetünk szemtanúi.
Soma: - Idesorolnám a fantasztikus csapatépítő együttlétünket is Terényben. De minden személyes találkozónk nagy élmény. Építenek minket, és ilyen helyeken válunk igazi közösséggé.
G. Márta: - Folyamatosan kapjuk vissza a szeretetet, amit adunk. A rászoruló családok meghívnak ebédre, vacsorára. Hálálkodó levelek is érkeznek. Nagyon jólesnek, de persze nem ezért csináljuk.
- Mit üzentek azoknak, akiket érdekel az önkéntesség?
Soma: - A mi csapatunkba kerüléshez most sorba kell állni. Teljes a létszám.
J. Mariann: - Ne gondolkodjatok rajta túl sokat! Ha érzitek az ösztönözést, vágjatok bele. Sokat fogtok prosperálni általa. Ha van miből adni, miért ne? Mindenre jó az adás, sőt immunrendszer-erősítő is.
M. Szabina: - Sokat lehet tanulni általa. Készüljön fel arra, hogy ha ad, azáltal kapni is fog.
Sz. Andrea: - Mindenkiben van valami, amit adhat. Ne legyünk kishitűek magunkkal szemben. Ha csak az idejét adja az ember, már sokat számít.
B. Szandra: - A Jobb velünk a világ gálaestnek egy értelmi fogyatékos fiú fogalmazta meg a mottóját, amely így szól: „Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen”
Soma: - Ha bőséget szeretnél, akkor kezdj el adni!
Simon Judit
Új hozzászólás