A debreceni Fórum környéke már-már kultikus találkozási hely a tinédzserek, fiatalok számára. Meghitt légyottok, baráti összejövetelek, csavargós délutánok kiindulópontja a bevásárlóközpont előtti tér. A tömeg azonban többnyire ügyet sem vet bizonyos, szinte jellegzetesen oda köthető alakokra, akik mellett nem lenne szabad elmennünk.
És a téma itt válik ketté. Úgy ismertek ők, mint hajléktalanok. Vagy koldusok? Vagy kéregetők? Modern értelemben emlegetett csövesek? Akad köztük, akik odamennek hozzád, megkérdezik, van-e némi apród a számára és a választ – legyen az bármi – udvariasan megköszöni, s továbbáll, reménykedve. Azonban egyre kevésbé ez a jellemző. Sokszor ijesztő, ellenszenves megjelenésű, erőszakosan a járókelőkre tapadó karakterek kezdik ellepni a magas épület árnyékában elnyúló területet. Az ételfutárok által gyakran használt pad melletti lócán három furcsa külsejű férfi ül, előttük, lábuk mellett egy-egy flakon, benne felismerhetetlen folyadék, talán valamiféle borszerűség. Maszk nincs rajtuk, senkihez nem szólnak, fennhangon társalognak, időnként felismerhetetlen szavakkal, a padon pedig hangosan szól egy recsegő, elemes rádió. Akinek van szerencséje megfigyelni őket, annak pusztán azért marad ideje erre, mert a Fórummal szemben található iroda-üzletház sarkán tanyázó, keserves megjelenésű, erősen ittas asszony még nem szólította le. Ezt a nem túl megmosolyogtató élményt már több ízben tapasztalhattam. Érdekesség, hogy a széles szoknyát viselő nő minden alkalommal különféle indokokkal talál meg, anyagi támogatást remélve. A bevásárlóközpont bejárata mellett szinte állandóan egy tolószékes, fájdalmas sorsú, lábaiban csonka férfi éli mindennapjait, előtte egy műanyagpohárral. Nem szól, nem vádol, nem átkoz, csak vár. Ki tudja, hogyan jutott erre a sorsra, s mire vár valójában!? Éjszaka pedig, amikor a város nyugovóra tér, megpihen a vegyipari iskola árkádja alatti betonemelvényen.
Bármennyire is úgy tűnik, nagyjából korhoz, s némi életútbeli feltételekhez kötött a kéregető lét, egyre többet találkozni a fiatal, huszonéves generáció képviselőivel, akik hasonló gondolatokkal csapódnak hozzánk a Csapó-Liszt Ferenc-Vár utca körben. No, nem azokra gondolok, akik a Nagyállomáson kizárólag a telefonon megjelenő időt értik meg, hanem azokra, akik egy bizonyos állapotban napi szinten adnak hangot sérelmeiknek egymás felé a Csapó utca közepén. Néha velük tart hölgy társaságuk is, hogy együtt, elfogyasztva a napi adag kedvcsinálót, újabb gyűlésen tárgyalják ki tapasztalataikat, de olyan hangerővel, hogy bárki akarva, akaratlanul részévé váljon a drámának. Időnként némelyik kapualjban is találkozhatunk velük, nyári napokon, amikor a túlfogyasztást kipihenendő, leheverednek a fal mellé, s órákig bóbiskolnak, szinte eszméletlen állapotban. A mentősök pedig tehetetlenek, a megelőzés már rég nem segít, hiszen mindig visszatérnek abba az állapotba, amelyből előző nap lehet, hogy utoljára az életüket mentették meg.
S ha a Nagyállomás is terítékre került: a Petőfi tér felújításának tervei már nyilvánosak, és igen impozáns park építése kezdődik. Debrecen egyik turisztikai belépőkapujaként működő városrésze várhatóan a cívisváros színvonalához méltó szintre emelkedik majd. Mert amíg egyre többen állítanak meg a belvárosban, egészséget, önbecsülést, éjszaka, a hölgyek esetében erkölcsöket jócskán veszélyeztetve, ez a probléma igenis valós és egyre nehezedő lesz. Hiszen elsétálni lehet mellettük, kikerülhetjük őket. A probléma mellett azonban már nem lehet, nem szabad egykönnyen elmenni.
Barna Marci
Új hozzászólás