A nagymamám falun született, ott élt, és ott is temették el a kertje végében húzódó apró temetőben. Bölcsességét és tapasztalatát helyben, a falu aranyosi végétől a másikig szerezte. Nem a saját kárán tanulva, hanem a családfáján, a törzshöz közelebb kapaszkodó, szorosan ölelkező levélfelmenőitől gyűjtötte.
Most, visszaemlékezve mondataira, sajnálom, hogy csak emlékfoszlányok maradtak meg bennem. Pedig de jó volna minden családban egy éleslátású nagyi, dédi, aki elmondja a fiatalnak, vannak az életszakaszokhoz tartozó feladataink, melyeket meg kell élnünk! „Mindennek meg van az ideje – mondta Mama – a tanulásnak, mert a diplomák nem boldogítanak, csak az idő telik vészesen feletted, és udvarlóid szebbet, fiatalabbat választanak. Ha nem fogsz férjhez menni, nem lesznek gyermekeid, ami az emberi létünk igazi értelme.” A nőnek létükből fakadóan megvan a gyerekek utáni természetes vágya, és a családja iránt érzett elkötelezettsége.
Elhanyagolod Istenedet, pedig Ő fogná kezedet.
Elhagyod hazádat, mert az anyagi javak fontosabbak lesznek az életedben. Nem mondják el Neked, hogy Te mindig a bevándorló leszel, másodlagos polgár. A gyötrő állandó honvágyadról nem is beszélve. Mert ahova az Isten megteremtett, ott kell megállnod a helyed. Szeretnéd Te is látni unokáidat felnőni, szívből jövő jó szándékú gondolataidat átadni. Míg fiatal vagy, erre nem gondolsz, és nem képzeled, hogy Te is lehetsz éltes korú. Gyökereidtől és segítő kezektől távol, szomorúan, egyedül, családi zsivajt nem ismerve fogod az életedet leélni. A szabadság, amely előbb éltetett, mára unalom, fájdalom és lelki teher. Keresed a boldogságot, s nem tudod, hogy az igazit a családodtól kapod.
Kire és mire számíthatsz már ekkor? Az élet fáját Neked is el kell ültetned, és nevelned. Erdőben sétálva, szivárványszínű avart rugdosva, szagos gombát gyűjtögetve, harmatos mohán megpihenve, tölgyfarakáson megbékélve.
Az életcölöpjeinket leverték az elődeink, s a mi feladatunk végigmenni a rá épített hídon.
G. Sárga Monika
Új hozzászólás