A török fenyegetés erősödésével Mátyás király rendeletére szervezték meg a végvári rendszert. A mohácsi csata, majd Buda 1541-es elfoglalása után az ország három részre szakadt. A középső területek az Oszmán Birodalomhoz kerültek.
A törökök időről-időre újra támadásba lendültek, próbálták hódításaikat kiterjeszteni. Néhány vár (Kőszeg, Eger, Szigetvár) hős védői megakadályozták az ellenség jelentősebb területszerzését. Ellenben akadtak olyan várak, amelyek zsoldosai harc nélkül adták fel a védelmükre bízott erődítményeket. 1544-ben Nógrád várának katonái futamodtak meg, 1552-ben Szolnokot védő cseh, német, spanyol zsoldosok szöktek meg, Lippa olaszai sem fejtettek ki ellenállást.
A török elleni harcok idejére elavulttá vált a nemesi szervezésű banderiális haderő. Nem lehettet sikerrel felvenni a harcot a betolakodókkal szemben a különböző kiképzési fokú és fegyverzetű erőkkel, melyek csak háborúk idején katonáskodtak. A végvárak védelmét állandó katonaság vette át. A végvári harcosok nagyrészt azokból kerültek ki, akiknek a lakhelyét a harcokban elpusztították, de sokan menekültek az örökös jobbágyrendszer szorításából is. A városi lakosság közül sok plebejus származású polgár és iparos lépett be a végvári vitézek közé. A végvárak katonaságának emberanyagát a török által meghódított területek és a kettős adóztatást elszenvedő peremvidékek elmenekült lakosai adták. Sok nemes hátrahagyta kúriáját, és mint „vitézlő atyafi”, beállt valamelyik főnemes seregébe. Nem csak a király, hanem a főnemesek zsoldosai között is sok volt a nemes, a birtokaikról elűzött kisnemesek.
Mellettük jelentős számban harcoltak zsoldosok. A zsoldért küzdő hivatásos katonaságon belül, lényeges különbség volt a magyar és a császári katonák között. A végbeli magyarok szülőföldjükért, a saját otthonukért tiszta szívvel harcoltak, a helyieket fosztogató, ide-oda elkóborló császári zsoldosoknál lényegesen elszántabban harcoltak, a várakat is keményebben védték.
A többnyire királyi (Szapolyai, majd Habsburg császárok) zsoldban harcolókkal gyakran megesett, hogy a fizetség késve vagy egyáltalán nem érkezett meg. A ma divatos kifejezés szerint, több lábon kell állni, több forrásból kell bevételekre szert tenni, már a középkorban is igaz volt. A zsoldosok a harcok nyugodalmasabb szakaszaiban mellékkereset után néztek. Lehetőségek már akkor is bőséggel adódtak. A több pénzt akaró fizetett katonák marhahajcsárok mellé szegődtek. Akkortájt a vásárokra (gyakran német földre, Itáliába) az állatokat lábon hajtották, s bizony a bizonytalan helyzetben elkelt a fegyveres védelem. Más zsoldosok portyázással tettek szert egy kis többletre. Többen főnemeshez testőrnek álltak. Ha a szükség úgy hozta, raboltak. Nem minden esetben a törököket rövidítették meg. Bátrabb vitézek párbajokból gazdagodtak. A török ellenfél legyőzése után a győzteseket illette az Allahhoz távozottak értékei. Nem voltak ritkák a pénzdíjas viadalok. A békésebb természetű zsoldosok a várak körüli földeket művelték, adták el terményeiket. Nem kevesen lótenyésztéssel és -kupeckedéssel egészítették ki rendszertelenül érkező fizetségüket.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás