Huszonöt éve, 1989-ben jelent meg az ÚTON, „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”. A pártállami szervek jóváhagyása nélkül alakult új lapok közül az egyik elsőként. Másfél év „szabad levegője” hamarosan azonban illúziónak bizonyult. Az idei könyvhét alkalmából a debreceni Fórum Libri Könyváruházban, Volt egyszer egy lap címmel, dr. Szirák Péter irodalomtörténész a három alapító tag (Görömbölyi László, Dombrovszky Ádám, Turi Gábor) visszaemlékező beszélgetésen vett részt. Most Turi Gábor válaszol kérdéseinkre.
Turi Gábor újságíró-szerkesztő
- Személyes életében mit jelentett az ÚTON „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”, néhány hétig „napilap” létrehozása? Volt-e bármiféle kockázata ennek a döntésnek?
- Egyértelműen egzisztenciális kockázatot vállaltunk: a biztosat a bizonytalannal cseréltük fel. Az én esetemben a biztos afféle parkoló pálya volt, mert 1986 májusában az éleződő, politikai természetű konfliktusok miatt a Naplótól az Egyetemi Élethez helyeztek. A diáklapból viszont kiváló diákmunkatársakkal kritikus szellemű, demokratikus elkötelezettségű, változásokat igénylő orgánumot formáltunk.
- Milyen feladatokat látott el, akart ellátni a másfél év során?
- Dombrovszky Ádámmal szerkesztőként dolgozunk, azaz mi gondoztuk az anyagokat, tartottuk a kapcsolatot a szerzőkkel, de egy idő után Ádám egyre több részt vállalt az írásból, így a szerkesztés feladatainak jó része rám hárult.
- Hogyan formálódott a szerkesztőség és az olvasók kapcsolata?
- Visszatekintve úgy látom, talán túlságosan átpolitizált lap volt az Úton – de hát végtére is a rendszerváltozás idejét éltük. Az viszont mindnyájunkat meglepett, sőt megdöbbentett, hogy a példányszám nemhogy emelkedett volna, hanem csökkenni kezdett. Ennek okát az országot uraló bizonytalanságban, bátortalanságban kereshetjük. Jóllehet a többség igényelte az átalakulást, kevesen mertek szembe szállni a pártállammal, ami az újonnan alakult pártok taglétszámában is megmutatkozott. És az ÚTON a rendszerrel szemben egyértelmű ellenzéki magatartást tanúsított.
- Az akkori ravasz-simulékony hatalomátmentő hatalom („új restauráció”) milyen pozitív döntéseire emlékszik, amelyek reményt adtak egy szélesedő társadalmi disputa megnyitásához?
- Ez engem akkor már egyáltalán nem foglalkoztatott. 1988 őszén részt vettem az MDF debreceni csoportjának megalakításában, a szervezet első vezetőjeként teljes gőzzel belevetettem magam az ellenzéki politizálásba. Meg voltam győződve arról, hogy a rendszerváltozás csak idő kérdése, és minden idegszálammal arra összpontosítottam. Mint e szempontból érdektelen tényező, kívül rekedt figyelmem körén az, ami a pártállam berkein belül zajlott.
- Közéleti lap ellenére az ÚTON jelentős szerepet kapott a tudományos és kulturális élet kevésbé ismert peremterületeinek és személyiségeinek a bemutatása (könyvrecenzió, kiállítás megnyitó, filmlevél, bemutatók, koncertek, sorozat, interjúk, dokumentumok, színesek, tévéműsor stb.). E rövid idő ellenére volt-e valamilyen kulturális missziója ennek a független szellemi műhelynek?
- Természetesen volt, mert többen erősen kulturális irányultságúak voltunk. Ki-ki a maga területéről tette hozzá azt, amihez értett. Én például színházról, zenéről írtam többször is. Sokat jelentett, hogy az egyetem és a város szellemi életének több kiemelkedő képviselője csatlakozott a laphoz szerzőként.
- Milyen munkáira, írásaira emlékszik vissza legszívesebben és miért?
- Volt néhány, a változások iránt elkötelezett írásom, amelyeket fontosnak tartok. Ilyenek voltak A magyar út, A mi dalunk, a Vétkesek közt, a Merre tovább, MDF? című jegyzeteim, de említhetem a páneurópai piknikről tudósító Jelentés a határról, vagy a Nagy Imre-újratemetés hangulatát idéző Péntek, június 16. című publicisztikáimat.
- A hatalomleplező privatizációs háttéralkuk miatt igen gyorsan „száműzték” Debrecenből az ÚTON szerkesztőségének tagjait. Mi történt valójában akkor?
- Én 1989. december 31-én, nehéz szívvel ugyan, de távoztam a laptól. A bennem lévő kettősség – politizálás és újságírás – küzdelméből az előbbi kerekedett felül, az MDF hetilapjához, a Magyar Fórumhoz igazoltam át. De nem sokat írtam: a párt megyei kampányfőnökeként az első szabad parlamenti választások előkészítése kötötte le energiáimat.
- A személyes pályája hogyan alakult „az olvasótól való fájdalmas búcsú„ (utolsó szám címoldala) után? Meg tudta-e őrizni későbbi döntéseiben az Úton szellemiségét?
- Vannak meghatározottságok, amelyek végig kísérik az ember életét. A Magyar Fórum fél év múlva csődbe ment, és én az utcán találtam volna magam, ha nem fogad vissza a Hajdú-bihari Napló. Aztán különböző irányokba sodort a rendszerváltozás szele, voltam fenn és voltam lenn, de a sajtóba már nem volt visszautam. De nemcsak nekem: egyikünk sem maradt a pályán. A történelem iróniája, hogy azok, akik létrehozták az ország első önálló hetilapját, távol kerültek a szakmától. Talán törvényszerűen alakult így: elveink feladásával járt volna kényszerű kompromisszumok elfogadása. Akkor, pár hónapig, szabadok voltunk: szabadon gondolkozhattunk és írhattunk. Azóta nagyot változott a világ, nem látnám helyemet a mai, gazdasági és politikai érdekek hálójában vergődő médiában.
Szűk Balázs
Új hozzászólás