A magyar olimpiai csapat egyik legnagyobb csillaga, a kardvívó Szilágyi Áron szerezte hazánk első érmét, a tokiói olimpia július 24-i versenynapján. Naná, hogy a legfényesebb fajtából.
Mi tagadás, nem nagyon létezik megnyugtatóbb pillanat annál, amikor Szilágyi Áron pástra lép egy ötkarikás döntőben. A Vasas kiválósága London és Rio után harmadszor ért a csúcsra, ezzel ő lett minden idők legeredményesebb olimpikonja a fegyvernemben.
Az első erőpróbákon irigylésre méltó magabiztossággal és elbűvölő eleganciával lépett túl, megizzasztására venezuelai és iráni ellenfelei sem voltak képesek. Nem úgy az elődöntős akadályt jelentő grúz versenyző, Szandro Bazadze, aki a lélektani hadviselés visszataszítóbb formáitól és a sportágra legkevésbé sem jellemző sportszerűtlenségtől sem riadt vissza. Áron azonban mindvégig higgadt maradt, ügyesen védett és szúrt, épp a legnehezebb helyzetekben volt a legélesebb, aminek eredményeképp 15-13 arányban megnyerte a mentálisan és fizikálisan egyaránt megterhelő ütközetet.
Az aranyért vívva pillanatok alatt ellépett az őt 2020-ban legyőző Luigi Sameletől, oktatófilmbe illő tusokkal lépdelve harmadik olimpiai elsősége felé. 7-1-es vezetésénél ugyan jött egy enyhébb megtorpanás, de a talján klasszis rohamaira adott válaszként újra sorjáztak az ellenálhatatlan Szilágyi-akciók, így a végjátékot hátradőlve, mindenfajta izgalomtól és kétségtől mentesen szemlélhettük, hogy aztán a tizenötödik találat után lendüljön a kar, és megkönnyebbült mosollyal, örömkönnyekkel kísérve lekerüljön a sisak.
Szilágyi Áron példaértékű tehetségével, kíméletlen profizmusával és végtelenül fókuszált, koncentrált hozzáállásával ismét megmutatta a világnak, hogyan kell vívni. Példátlan sikere és fölénye révén nevét immáron a legmagasabb szinten jegyzik. Olyan magasan, ahol egyetlen kardvívó sem járt még előtte. Hogy képes-e valaki hasonlóra, netán jobbra? Talán csak egy ember. Ő maga.
Tóth Sándor
Új hozzászólás