Dombostanya, az Isten háta mögött...

Debrecen városközpontjától (Kossuth u.– Piac u. sarok) közúton 14 km-re, vasúton a Nagyállomástól szintén 14 km-re található Dombostanya. Az Isten háta mögé eldugva, úgy néz ki, mintha nem is az ország második legnépesebb településének városrésze lenne. Dombos felfedezésére indultam.

„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” – énekelném a magyar nótát Dombostanya felé autózva, mert az utamon végig akácsorok, -ligetek, -erdők mellett, között haladtam. „Iszik, vagy vezet” választási lehetőségből az utóbbi választottam, így pityókás jókedvem nem kerekedve, a kornyikálás is elmaradt. A rengeteg homokot látva azért elgondolkodtam, hogy Domboshoz és a dalra fakadáshoz valami homoki vinkó illene. Ami biztos: aki végigmegy az akácos úton, az garantáltan elfárad, míg kiér.

Gyalog vagy autóval? Ez a kérdés, mert buszközlekedés nincs arrafelé. Vállalkozó üzemeltetett járatával is csak a Gáspár György kertig buszozhat a Dombosra igyekvő. Onnan marad a trappolás, esetleg stop.

Az út keskeny. Kilométerenként kitérőket alakítottak ki, de a kutya sem használja azokat. A türelmetlen sofőrök hajtanak, mint a meszes (60 km/h a megengedett sebesség), leszorítják a vele szemben közlekedőket.

Alternatíva a vonat. A vasúti átjáróban előttem húzott el a mátészalkai (amúgy Fehérgyarmatig közlekedik) vonat, nem éppen hajlobogtató tempóban. A szerelvény erősen csattogott a gyenge síneken. A vasúti pálya felújításért könyörög. A dízelmozdony is nyöszörgött, csörgött, nem véletlenül Csörgő a beceneve. Erőlködnie nem volt muszáj, a három vagon ráncigálása nem okozhatott gondot az 1380 lóerős gépnek. A szerelvényt a 2154-es sorszámú húzta, amelynek van még egy becézése (erős sárga színe miatt: Mustáros). A vonatok megállnak a dombosi megállóhelyen. A helyi utasok 15 kilométert zötykölődnek a Nagyállomásig. A menetidő 16 perc…, ha nem késik, márpedig a MÁV-nak ez az a viszonylata, amelynek járatai a legtöbbet késnek országos mezőnyben.

A tanya központjába érkezve a ’30-as években épült, jellegzetes Klebesberg-féle iskola épülete előtt fékeztem. Bár a tanulók számára kitört a vakáció, az épületből gyerekzsivaj hallatszott. Az éppen arra kerékpározó fiútól érdeklődtem, mire felvilágosított: az épületben óvoda működik. Ha már volt szíves megállni, gyorsan megkérdeztem:

- Milyen itt élni?

- Elmegy… – jött a válasz rövid hümmögés után -, de a város messze van. Nehéz oda bejutni. – azzal már tekert is tovább.

Az óvoda különben a Tank utcában található. A helyiek szerint azért, mert a negyven évig ideiglenesen hazánkban tartózkodó Vörös Hadsereg Debrecenben állomásoztatott tankjai a tanyán keresztül dübörögtek a hajdúhadházi lőtér felé, az átcsörtetés után pedig a portól órákig alig lehetett látni.

A városrészben egy üzemelő élelmiszerboltra leltem. Háziorvos hetente kétszer rendel. Körzeti megbízottnak is van irodája, de jól láthatóan használaton kívül.

Meglepő módon két körforgalom is szabályozza a helység közlekedését. Nem mintha kocsi kocsit érne, a délutáni csúcsforgalomban bedugulnának a dombosi utcák… Apropó, utcák! Három aszfaltcsíkot számoltam, a többi homokút. A település minden végén pirossal áthúzott várostábla jelzi a tanya végét. Onnan földutak vezetnek a semmibe…, illetve nem, mert a szanaszét ágazó keréknyomok mind elvezetnek egy-egy épülethez. Csaptam is egy kört. Csaholó kutyák jelezték érkezésem. Kíváncsi emberek siettek a kapuhoz, bámulták az elmenőt. Esemény lehetett egy idegen megjelenése.

A Tank utcára visszaérve a parlagi romtemplom után érdeklődtem. Először egy siető idős nénit szólítottam meg. Kérdésemre kérdéssel válaszolt:

- Szombat van, vagy vasárnap?

Értetlenül meredtem rá, mire magyarázkodni kezdett:

- Sietek az istentiszteletre. Nem akarok elkésni.

- De néni! – tértem észre – Ma szerda van.

Az öregasszony még hebegett öregségről, felejtésről, templomhegyről, de végül is nem tudtam meg tőle semmit.

Visszaértem az óvoda elé. Egy kocsi utasait kérdeztem:

- Ott van a vasút mellett, de pontosabban nem tudom – irányított egy férfi legjobb tudása szerint.

Aztán hosszabb egyeztetést követően nagyjából sikerült behatárolni a helyet. Még két férfinél tájékozódtam. Meglepő módon egyikőjük sem bővítette helyismeretemet. Bosszankodtam, amiért egyetlen tájékoztató táblára sem leltem, amely könnyítette volna eljutásom, de útnak indultam.

A megadott hiányos paraméterek ellenére ráleltem a templomromra. Igaz, keresztül kellett vágnom egy mezőn, de a lényeg, hogy eljutottam. A megtalálás öröme hamar lelohadt, mert siralmas látvány fogadott. Műemléket ily barbár módon megrongálva még nem adatott szerencsém látni. Téglák szanaszét. A kripta előtt a rom tégláiból tűzhelyet építettek. A falon graffitik. Szemét, szemét, szemét, két fekáliás rövidnadrággal „színesítve”. A kriptára helyezett műmárvány ismertető félbe törve.

Valamikor Parlag néven település volt a környéken. A templom az 1200-as években épült. Bővítése a XIV. század elején történt. Az 1348-as vagy 1410-es földrengés alaposan megrongálta. Új templomot emeltek toronnyal, a szentély közepén kriptával. A falu az 1660-as török hadjárat után elnéptelenedett, a templom súlyosan megrongálódott. A templom romjait 1908-ban, majd 1985-ben tárták fel. 1993-ban emlékművet állítottak.

A mezőn visszafelé hajtva, a romtól kétszáz méterre egy gazda, földje határainak jelölésére használta a rom darabjait.

A látottak alapján Dombostanya rég túl van fejlődése csúcsán. Népessége csökken. Kevés új házat láttam. Több porta kerítésén is tábla hirdette: „Ez a ház eladó”. Ugyan, kinek vágyálma manapság Dombostanyára költözni?

Dombostanya a város „mostohagyermeke”. Az éves költségvetésből vajmi kevés juthat errefelé. Az ide csurgatott kevés pénzből nem körforgalmakat kellett volna építeni, hasznosabb célokra is elkölthető lett volna.

Somogyi Ferenc