A Nagyállomás előtti villamoshuroknál üzemel a Debreceni Közlekedési Vállalat egyik diszpécser központja, dolgozói pihenője és jegypénztára. A hónap eleje a bérletvásárlás ideje. A vásárlók a két pénztárablak előtt hosszú sorokban araszoltak. Csendesen beszélgettek.
A hely sugallta témában próbáltak előzetes információkhoz jutni: vajon emelték a bérlet árát? Honfitársaink kényszerűen szokták meg, hogy a szilveszteri mámor után az újév első napjai kijózanító áremeléseket hoz. A MOL már az első nap bejelentette, töltőállomásaik drágábban fogják mérni a naftát. Debrecen önkormányzata még a múlt év végén foglalkozott a helyi közlekedés tarifáinak esetleges módosításával. Sokan, a hosszú sorban állás fáradságát, bosszúságát megelőzendő, már az előző év utolsó napjaiban igyekeztek januári bérleteikhez hozzájutni. Sikertelenül próbálkoztak. Az illetékesek akkor még nem tudtak árat mondani. Aztán az év első napján kiderült, nem változott, de a vonaljegyekét húsz forinttal srófolták feljebb.
A sorok mellett, korlátnak támaszkodva, nénike várakozott. Unokája bérletet vásárolt. Fejét lehorgasztva, egykedvűen nézte a betont. Derekát, mintha kora, hosszú múltja, mázsás súlya görbítette volna majd’ derékszögbe. Parányivá töppedve, láthatóan takarékon pislogott benne az élet. A rostokolás hosszú percei alatt szoborszerűen mozdulatlan maradt.
Unokája végre átvette a havi bérletet. Megkönnyebbült sóhajjal karolt nagymamájába. Az azonban elrántotta a kezét. Valami érthetetlent motyogva alkarja eltűnt a szatyorban. Mélyében hosszasan kotorászott, mire ujjai kitapintották a keresettet. Egy tasakot emelt ki, benne egyetlen rántott csirkecombbal. Reszkető kézzel a sültről félig lehámozva a nejlont, az étekbe majszolt. A falatot, hiányos fogazatával, nyammogva igyekezett megrágni. Szájából húscafatok lógtak ki, hulltak alá.
- Anyuka, az isten szerelmére, ne itt egyen már! - fortyant fel bosszúsan a kísérő lány.
- Éhes vagyok - nyekeregte az anyó.
- Otthonig kibírta volna. Most tegye el, mert addig nem ülhetünk villamosra! – utasított és érvelt az unoka.
A kemény hangra a nénike elpityeregte magát. Szájában egy harapásnyi hússal, egyik kezében a szatyorral és a csirkés nejlonnal fogta meg guruló járókeretét, amit dühösen a korlátnak lökött. Utána csak állt görnyedten, potyogtak könnyei. A lány láthatóan szégyellte a helyzetet. Néha odasúgva nógatta:
- Anyuka, menjünk már!
- De én enni akarok! – makacskodott gyerekesen.
Többet nem szólt, de nem is evett. A szája szélén tétován billegtek a morzsák.
Egy darabig így álldogáltak. Röviddel később, a nagymama száját keserű vinnyogás hagyta el. Mondandóját csak negyedjére lehetett megérteni:
- Nem akarok élni. Nem akarok élni. Nem akarok élni.
A lány meglepően reagált:
- Jól van, anyuka. Egye meg nyugodtan a csirkét. Utána azonban megyünk.
- Jó - egyezett bele minden ellenkezés nélkül.
A húsból alig kettőt-hármat majszolt. A maradékot akkurátusan visszacsomagolta, szatyrába mélyesztette. A pityergést abbahagyva fogta meg járókerete két szarvát, és engedelmesen csoszogva indult unokája után.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás