Magyarország EU csatlakozása környékén a nádudvari túró népszerűsítése okán országos Road showt szerveztem. Felkerestük a megyeszékhelyek nagyobb bevásárlóközpontjait, és játékos műsor keretében kóstoltattuk az egyébként kiváló minőségű terméket a helyiekkel. A hetes országjáró program háziasszonyának Csala Zsuzsát kértem fel. Az első munkanapon reggel hétre mentünk érte a lakására. A művésznő még Budán lakott, egy csendes II. kerületi kis utcában. Nagyon örült a felkérésnek, mert ekkor már napról napra élt, kevéske nyugdíját csak néha tudta kiegészíteni kisebb alkalmi haknikból. A Jászai Mari díjas színésznő 37 ezer forint nyugdíjat kapott. Mielőtt beszállt a ház előtt parkoló autónkba, búcsúzóul az utcai kapuban még megsimogatta Babát, termetes bernáthegyijét, amit Anettkától kapott ajándékba.
- Jó reggelt mindenkinek! – pattant fel a mikrobusz magas ülésére oly fürgeséggel, mint egy
harmincas korú hölgy. 74 éves volt akkor. Bemutatkoztam. Nagyot nevetett.
- Figyelj ide! Két dolog van. Tegeződjünk, és mivel nagyon rossz a névmemóriám, ezért én mindenkit átkeresztelek. Így lettem „Rótizgi” (road igazgatóból), a hostess lányokból pedig „Rótbaba”és „Rótböbe”. Akárhányszor telefonáltam később, elég volt csak annyit mondani, hogy „Rótizgi” vagyok, és a művésznő azonnal kapcsolt. Az egy hét alatt sosem unatkoztunk. Tele volt energiával. Mindenre tudta a megoldást. Emlékszem, a csepeli bevásárló központ parkolójában kirángatta Zsoltit, a bénázó sofőrünket, mert véletlenül rátolatott a saját bőröndjére. Beült a volán mögé, és aznap már csak ő vezetett, és persze mesélt. A színházról, a házasságáról, Anettka lagzijáról, az életről.
Mesélt, hogyan kerítette hatalmába a vodkás üveg, amit egy perc alatt eltolt magától, amikor rájött, hogy alkoholfüggő. Imádta a szerencsejátékot, de ennek sem akart a rabja lenni. Beállított egy „kiherélt” játékgépet a konyhába. Miközben keverte a ragacsos nokedlit, 50 forintossal kísértette a szerencséjét. Sikertelen próbálkozás esetén sem volt anyagi veszteség. Az alul lyukas félkarú rabló jótékonyan visszapottyantotta a pénzérmét az asztalon strázsáló vizespoharak közzé.
Egy év múlva még egyszer lehívtam egy szoboszlói fellépésre Antal Imrével. Nagy siker volt.
Az előadás után este tizenegykor indultunk vissza Pestre. Emlékszem, Tiszafüreden tankoltunk. Amikor a benzinkutas segítő szándékkal odajött a kocsinkhoz, azonnal el kezdett kiabálni a kollegáinak: - Gyertek gyorsan! Itt van Csala Zsuzsa meg Antal Imre.
Hét évvel ezelőtt budai házából 31 év után a Római partra költözött. A Vidám Színpad egykori tagja kis nyugdíjából már nem tudta a budai házat fenntartani. Új otthonába Baba a bernáthegyi is ment vele. A hűséges társ öt évvel ezelőtt költözött el az örök vadászmezőkre. Halála nagyon megviselte Zsuzsát. Ettől a naptól lett egyre magányosabb és depressziósabb. Egészsége megroppant. Gerincsérvével nem akart kés alá feküdni.
Úgy gondolta, hogy onnan már nem jönne ki élve, a műtőasztalon halna meg. Az elmúlt években már szinte várta a halált. Mindenki segítette. A volt színésztársai, a szomszédok, ismerősök. Egy csongrádi házaspár rendszeresen kifizette a lakása rezsijét. Tavaly nyáron lakhatatlanná tette a házát az árvíz. Kérés nélkül jöttek a jó szándékú emberek, hogy segítenének rendbe hozni a házat, és többen felajánlották, hogy költözzön hozzájuk. Zsuzsa megfáradt, kilátástalannak látta az életét és már nem akart tovább élni. Rá nyolc hónapra meghalt. Isten nyugosztalja!
Dalnoky
Új hozzászólás