A gyerekkor elkerülhetetlen szakasza rövid, ám remélhetőleg annál tartalmasabb földi életünknek. A naiv, ártatlan gyermeki lét azonban 2023-ra megmásíthatatlanul összemosódott a kreált, programozott digitális világgal, a virtuális dzsungel felváltotta a való világ rejtelmeit.
Ami azt illeti, korántsem vagyok az a fajta ifjú felnőtt, aki arra hivatkozva emlékezik vissza gyerekkorára, hogy „bezzeg az én koromban…”, „bezzeg én voltam katona…”. Nem. Egy cseppet sem. A napokban néztem meg egyik kedvenc Adam Sandler-filmemet, a Nagyfiúk című vígjátékot. Röviden, tömören: a főszereplők gyerekei már nem tudják, mit jelent a szabad levegőn focizni, szaladni a gyepen, vagy csak erőből belevágni egy követ a tóba. Sokkal inkább érdekli őket a videójáték, a mobiltelefon, a luxusvilág minden csínja-bínja, míg szüleik felidézve a nosztalgikus ifjúkori történeteket, mit sem törődve az őket környező elektronikával pusztán egymással, egymásért élnek.
Előtörtek bennem általános iskolás emlékeim. Nem füves pályán, még csak nem is műfüvön tanultam meg a foci alapjait. Otthon térkövön, meg betonon kergettem a bőrt. Az iskolában pedig, amikor két óra között kicsengettek egy meleg május végi délutánon, rohantunk le labdával a kézben a vörös salakkal borított betonszegélyű pályára, hogy a belélegzett salakporral mit sem törődve, akár hosszasan kergessük a játékszert, olykor még csapatokba is alig szerveződve, puszta élvezetből, akár félpályán.
Aztán, ahogy cseperedtem, engem is elért a digitalizáció. Meglett első mobiltelefonom, aztán jött a videójáték. Az a fajta játék valahogy mégis jobban lekötött, amihez sem gomb, sem kontroller nem kell. Mégis elkerülhetetlen volt. Hogy szorgos médiáshoz méltóan szakszerűen fogalmazzam, digitális bennszülöttek lettünk valamennyien. Nekünk viszont még utoljára volt gyerekkorunk, mielőtt a z-generációt teljesen felemésztette a virtuális, előre programozott élet, amely társadalmi vonulatát lassacskán már kizárólag a Facebookon, Instagramon, Twitteren, Tik-Tokon, Tinderen élünk. S lassan végleg elfeledjük, milyen is kirohanni az állott levegőjű szobából vagy tanteremből a pályára, amelyen nem érdekel, hogy beton vagy fű, csak labda legyen, meg társak. Nem tudjuk már, mit jelent kacsázni egy tóban a leglaposabb kavicsot megtalálva, felmászni egy fára vagy eltenni a telefont. Eltenni, amikor úgy érezzük, soha vissza nem térő alkalomnak vagyunk szemtanúi. Elrakni a zsebbe a telefont és nem fényképről emlékezni a pillanatra, hanem úgy, ahogy az a szemünk előtt megtörtént. Ahogy megéltük.
Barna Marci
Új hozzászólás